Sok hasonló élménybeszámolót olvashattunk-hallhattunk már diákoktól, tanároktól egy-egy ilyen jó hangulatú, hasznos ismereteket és személyes találkozásokat hozó út summájaként. Ám a Deák tériek kirándulásának folytatása van: hazaérkezésük után a tanárok és a diákok szervezkedni kezdtek, mert szeretnék megmenteni a végső pusztulástól a 16. századi algyógyi kápolnát.

„A Határtalanul! program célja, hogy az anyaországi gyerekek eljuthassanak hatá­ron túli magyarlakta területekre. Ezeknek az utaknak a költségeit – az útiköltséget és a szállást – az állam finanszírozza. Pá­lyázat révén sikerült elnyernünk a támogatást. Bár az előkészítéssel sokat dolgoztunk, nem is kérdés, hogy megérte! Négy napra eljutni ma a határon túlra úgy, hogy senkinek ne kelljen anyagi gondok miatt itthon maradnia, nagyon nagy szó. Nem ez volt egyébként az első ilyen utunk, jártunk már hetedikeseinkkel korábban is Erdélyben, illetve Kárpátalján” – idézi fel az előzményeket Tóth Katalin, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium magyar szakos tanára.

És hogy mi a tapasztalat, hogyan formálja a gyerekek gondolkodását egy ilyen alkalom? „Az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy a gyerekeket az iskolában ne »csak« tanítsuk, hanem neveljük is. Egyegy ilyen út határozottan szemléletformá­ ló erő. Az indulás előtt sokat beszélgettünk velük, hogy felkészülten érkezzenek. A legfontosabb cél, hogy érezzék: az erdélyi magyarok – akár a kárpátaljaiak, felvidékiek, délvidékiek és minden határon túli magyar – hozzánk tartoznak, mi pedig hozzájuk. Nincs különbség… A gyerekek jókat beszélgetnek, nevetnek, játszanak, zenét hallgatnak, várost néznek együtt, mindez nagy élmény a számukra.”

Az idei utazás úgy alakult, hogy a csapat június 4-ét, a nemzeti összetartozás napját éppen határon túli magyarok kö­rében töltötte, ez még többet adott az amúgy is élményekkel teli napokhoz – árulta el a tanárnő.

„Eredendően májusban utaztunk volna, az írásbeli érettségi későbbre kerülé­se miatt tettük át június elejére a kirándulást. Az utolsó pillanatban tudatosult csak bennünk, hogy ez milyen nagy lehetőség. Június 4., pünkösd vasárnapja volt idén a nemzeti összetartozás napja, egyben a csíksomlyói búcsú ideje, és ezt éppen Erdélyben töltöttük. Döbbenetes élmény utólag is. Az utolsó szállásunk Dél-Erdélyben, Algyógyon egy olyan református vendégházban volt, amely keresztény ifjúsági táborok otthonául szolgál nyaranta. Láttuk, hogy Algyógyon alig laknak már magyarok, csupán egy hetvenéves házaspár él a faluban. A tábor helyszínén van azonban két magyar történelmi emlék. Az egyik egy úgynevezett kerek kápolna a 11. szá­zadból, a másik egy kis református kápolna a 16. századból. A kerek kápolnát a magyar állam segítségével a következő hetekben felújítják, az utóbbi viszont sajnos romlik. Ennek szemtanúi voltunk. A kápolnákhoz nem tartozik már gyülekezet, lelkész, de mi ezen a vasárnapon reggel beültünk, és ott tartottuk az áhítatot a gyerekekkel – én azt hiszem, mindegyikünk életében nagyon meghatározó élmény lesz az a fél óra, amelyet úgy töltöttünk ott el, hogy az eltelt évszázadokon tudtunk gondolkodni.”

De a történet a múltba tekintéssel nem ér véget, mert a diákok és a tanárok komoly tervvel érkeztek haza. „Még ott megfogalmazódott bennünk egy gondolat: mentsük meg a kápolnát. Anyagiakkal is kellene támogatni az épület megmaradá­sát, másrészt van ennek egy legalább ennyire fontos vonzata. Azt szerettük volna, hogy a gyerekekben legyen meg a folytonosság. Ne csupán az emlékeikben rakódjon el, hogy ott jártunk, hanem legyen valami aktív tevékenység, amely ehhez az úthoz kapcsolódik, és amelybe bevonhatnak másokat is” – mondja Tóth Katalin tanárnő.

A gondolat pedig most megvalósulni látszik: szeptemberben jótékonysági koncertet tartanak – részben a diákok, részben külső fellépők részvételével –, amelynek a bevételét felajánlják az algyógyi kis ká­polna restaurálási munkálataira. Ha pedig mindez sikerül, akkor nemcsak a Határtalanul! program érte el a célját, hanem a tanárok nevelési eszköztára is gazdagodott.

Guóth Emil történelemtanár, aki szintén részt vett a kiránduláson, már meg is fogalmazott egy levelet a szülőknek, így kérve együtt gondolkodást, támogatást ehhez a nemes elhatározáshoz.

A jól megérdemelt vakációra kirajzott diáksereg nélkül már üres és csendes iskola folyosóin sétálva Ráczné Tóth Judit, az „utazó” hetedikes osztály osztályfőnö­ke meséli, hogy alig negyvennyolc órával hazajöttük után a gyerekek máris elkészí­tettek egy kis műsort, és bemutatták társaiknak a gimnázium dísztermében. Kisfilmekkel, úti beszámolókkal, fényképek százaival elevenítették fel a legszebb pillanatokat.

Az iskolaépület emeletén színes tablók. Gondos kezek munkájával elkészített térképek mutatják az elcsatolt magyarlakta területeket, a papíríveken fotók, információk, rajzok, feliratok: gyökereink, összetartozásunk, nyelvünk, kultúránk, hagyományaink, népszokásaink – igazán szívet melengető gyűjtemény. A tanárnők egymástól átvéve a szót, lelkesen magyarázzák, milyen sokat dolgoztak a hetedikesek, mi mindennek néztek utána, hogy a statisztikai adatoktól kezdve a képalá­ írásokig minden helyesen kerüljön fel a kiállított táblákra.

Az érintett osztály két diákjával beszélgettem az útról. Domokos Luca és Zengő Benedek nem csupán lelkesen meséltek, de telefonjukon szebbnél szebb fotókat is mutattak a tájakról, amelyeket meg­ örökítettek.

–  Jártatok már korábban is Erdélyben?

Luca: Én igen, Székelyföldön voltam a csíksomlyói búcsúban a családommal. De más magyarlakta területen még nem.

Benedek: Nem, még soha, de törté­neteket már hallottam. Jó atyám mesélt sokat, ő iskolai keretek között utazott, járta a vidéket.

–  Hogyan készültetek fel erre az utazásra?

L.: Sok órát beszélgettünk, előadók jöttek hozzánk, és megnéztük a Várban a Mi, magyarok című kiállítást is.

B.: Érdekelt, hogy mi igaz abból, amit hallottam. Külföldön mindig azt tapasztalom, hogy szépek a tájak, de valahogy idegen – nem érzi úgy otthon magát az ember. A barátom állította, hogy Erdélyben ez nem így van. És igen! Igaza volt!

–  Mi volt a legnagyobb élményetek?

B.: Torockón a Székelykő és a kilátás tetszett a legjobban. Reggel korán ébredtem, még ködben volt az egész táj. Gyö­nyörű látvány volt. Aztán kelt fel a nap, majd a Székelykő egyszer csak eltakarta. Ezért mondják, hogy „Torockón kétszer kel föl a nap”. Hasonló élmény volt, ahogy mentünk át Kolozsvárra, ahol az út egy szerpentinen ereszkedik lefelé. Egyre többet látunk a városból, míg meg nem érkezünk. Olyan volt, mint ahogy a folyó belemegy a tengerbe.

L.: Nekem az volt nagy élmény, hogy bárhol találkoztunk emberekkel, mindenki magyarul beszélt. A kolozsvári diákokkal nagyon jó volt megismerkedni. Együtt jártuk be a várost, sokat beszélgettünk, meséltünk egymásnak az iskoláinkról.

– Milyenek az ott élő gyerekek iskolás hétköznapjai?

B.: Kérdeztük, hogy mennyire kell románul tudniuk ahhoz, hogy boldoguljanak az iskolában. Erre poénosan azt felelték: „Pont csak annyira, hogy le tudj vizsgázni.” A másik, hogy az ő diáknyelvük eltér a miénktől, bizonyos tantárgyakat máshogy hívnak. A testnevelés, avagy tesi náluk például torna.

L.:  Magyarórájuk nincs, de egyes tárgyakat, például a matekot magyarul tanítják nekik. De az órák általában romá­nul vannak.

X

A gyerekek legfontosabb élménye a kolozsvári diákokkal való találkozás volt, akikkel barátságok is szövődtek, azóta is tartják a kapcsolatot. De a legjobb érzés az volt – említi Luca –, hogy mindenhol, ahová a tanáraik elvitték az osztályt, olyan szeretettel fogadták őket a magyar emberek, hogy soha nem fogják elfelejteni, és úgy érzik, bárhová bármikor vis ­ szatérnének. Az otthonosság érzése érintette meg őket leginkább, határtalanul a határ másik oldalán.

Benedek pedig – nyilván a beszélgetések hatására – a kisebbségek autonó­ miáján is elgondolkozott: mi a hasznos a határon túl élő magyarságnak, meddig érdemes küzdeniük, hogy az még éppen jó legyen mind a kisebbségnek, mind az anyaországnak. A kérdésre, hogy visszatérnek-e majd Erdélybe, gyors, hatá­rozott és egybehangzó válasz érkezett: „Biztosan!”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 29-30. számában jelent meg, 2017. július 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.