Rengeteg részletnek lehet hangulatteremtő ereje egy filmben, de talán egy sem olyan hatásos, mint a zene. Nem véletlen, hogy a legemlékezetesebb vagy a kedvenc jeleneteink alatt szinte mindig hallható egy dallam, így amikor a listát készítettem, többnyire nem is a dalokra, hanem azokra a jelenetekre, maradandó élményekre vadásztam az emlékeimben, melyek a legmélyebb nyomot hagyták bennem a tavalyi filmfelhozatalból.

Mindig jóleső érzés ha egy-egy kedvenc dalom váratlanul visszaköszön a vászonról, vagy ha teljesen új előadókra bukkanok egy-egy filmnek köszönhetően, de egyik sem ér fel azzal, amikor egy régi, ismerős, de teljesen közömbös dal fonódik össze örökre egy élménnyel, és válik egy csapásra jellegtelen háttérzenéből emlékezetessé. John Denver dalai tavaly szabályszerűen elárasztották a filmeket, a Take Me Home, Country Roadsot legalább három alkotásban sikerült elcsípnem, de mind közül csak a Logan Lucky tudott könnyeket csalni a szemembe, így alighanem most már örökre egy megható apa-lánya kapcsolat fog eszembe jutni róla.

Ha egyetlen kedvencet kéne választanom, akkor mindenképp az A Ghost Storyt emelném ki a mezőnyből, nem szimplán azért, mert a tavalyi év egyik legjobb, legbátrabb darabjának tartom, hanem mert David Lowery kísérletező, független filmes bravúrjának gyakorlatilag Daniel Hart kozmikus, éteri zenéje a főszereplője. A kétszereplős kamaradráma ugyanis jóformán dialógusok nélkül mesél rengeteget szeretetről, veszteségről, örökkévalóságról, arról, hogy mit hagyunk magunk után a Földön, a gyász és a magány mellett tátongó űrt pedig nem csak szimplán kitölti a zene, hanem szabályszerűen kézen is ragadja a nézőt. 

Tovább a Kötőszó blogra.