„Levesek készülnek porbó', így lettem én is '67 nyarán” - így született meg 1967. nyarán, június 20-án a 2010-ben Kossuth-díjjal is kitüntetett zenész, énekes, dalszövegíró, „alterpop ikon” Lovasi András. 

Igen, idén ötvenéves, és éppen ma, november 11-én a Budapest Arénában ünnepli meg ezt barátai társaságában egy telt házas koncerttel. Sajnos nélkülem. Pedig ha valaki, akkor én elkötelezett híve vagyok Lovasi művészetének, gondolatvilágának, senki máshoz nem hasonlítható, általa teremtett szöveguniverzumának. Úgy érzem, a zenészre igaz saját mondata: „...olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén, adódik nő és én, mint odaadó legény.” És nála helyén van, és nem csak úgy nagyjából... És ez igen ritka...

Én, aki szintén odaadó legény vagyok, Lovasin nőttem fel, és a 38,7 életévemből 24-ben abszolút meghatározó forrás volt. A '90-es évek második felétől gyakorlatilag nem volt budapesti Kispál-koncert, amelyen ne lettem volna ott: Ágy asztal tévé-s pólóban (mely mind a mai napig megvan), barátokkal, „fiúk-lányok vegyes”, és azzal az életérzéssel, hogy jó helyen vagyunk, „mindentől messze, a szívhez közel”.

Amíg élek, nem felejtem el: a 2010-es szigetes Kispál-búcsúkoncert idejében Amerikában voltam feleségemmel, de szüleim az ebből készült DVD-t kiküldték, és ott a chicagói házban, ami egy évig otthonunk volt, megnéztük a felvételt. Emlékszem, kirázott a hideg, sőt meg is könnyeztem a Hang és fény című örök érvényű dalt, mely soha nem volt oly aktuális, mint ma... Igen, meghatódtam, mert lezárult egy korszak, nekem is, bennem is, ami nekem a gimis-egyetemista korszak végét is jelentette abban a tanévben. 

Mielőtt kiköltöztünk Amerikába, sógornőm öccse meglepett egy cetlivel, amit Lovasi dedikált nekem egy koncerten, erre a kalandra fel: „Jó utat Amerikába! Lovasi András" - olvasható a papíron. A mai napig nagy becsben őrzöm ezt a pop-ereklyét bekeretezve dolgozószobám falán, egy falevél társaságában, amit New Yorkban szedtem, néhány centire attól a helytől, ahol John Lennont lelőtték 1980. december 8-án.

Igen, félszáz éves Lovasi. Azon kevés tehetséges magyar művészek egyike, aki hiteles maradt, és aki nem másolt valamit, hanem újat hozott létre. Nem igényt elégített ki, hanem igényt teremtett. Igényt az igényességre, a gondolkodásra, és arra, hogy a mennyországnak sok-sok árnyalata van. Talán éppen ötven... 

Isten éltesse őt sokáig, ezzel a nagyon szubjektíven összegyűjtött, tizenkét dalos válogatással, mely „kicsit szomorkás”, kicsit novemberi, kicsit „gáncstamásosan” elfogult, de nagyon lovasis!

Tovább a KötőSzó blogra.