Egy karaokebárban mindig van egy magányos, idősebb férfi, aki betér a bárba, hamisan elénekelget egy-két dalt, bevág egy felest, majd elmegy. Nem igazán tudja senki, hogy kicsoda, mivel sosem beszél másokkal. Mikor énekel megfagy a levegő. Nem azért, mert annyira lehengerlő lenne a kiállása, hanem mert legtöbben szánalommal tekintenek rá. Ezt az érzést erősíti az, hogy az énekelt dalok szinte mindegyike hosszú, fájdalmas és depresszív. A törzsvendégek már hívták párszor egy közös dalra, de annak ellenére, hogy tekintetében tisztán látszik a vágy, hogy egy közösséghez tartozzon, mindig visszautasítja a felkérést. Egyszer aztán a férfi sosem jött többé. 

Júdást hasonlóan képzelem egy karaokebárban, de bárcsak énekelne egy-két vidám dalt. Bárcsak beszélne a vendégekkel. Bárcsak elfogadná a hívását a törzsvendégeknek, hogy közösségben legyen. Bárcsak várt volna még addig, hogy elérje őt is a bűnbocsánat ereje és akkor talán még egyszer megfordult volna ebben az otthonos kis karaokebárban.

Tovább a KötőSzó blogra.