Már most szégyellem magam azért az X-ért, amit be fogok húzni vasárnap.

Nem magam miatt szégyellem magam, még ha ez hülyén hangzik is, hanem azok miatt, akik mellé majd behúzom. Mert azt fogják hinni, hogy tetszik nekem, amit csinálnak. Tetszik a stílusuk, tetszik a múltjuk és a közös jövőnk. Azt fogják hinni, hogy ez az X egy felhatalmazás a részemről, hogy bármit megtehetnek, hogy bármit mondhatnak, bárkit kitüntethetnek, besározhatnak vagy éppen kimosdathatnak. Azt fogják hinni, hogy én azt szeretném, hogy ők legyenek hatalmon, hogy ők képviseljenek engem, ők beszéljenek a nevemben, miközben sokkal inkább azt jelenti, hogy a másikat még kevésbé szeretném.

Szégyellem magam, mert eltűnt az egészből a mélység, a finomság, az árnyaltság. Miközben öregekkel egy-egy jézusi mondat velőig hatoló igazságán ámulunk el, diákokkal egy-egy példázat frappánsságán csodálkozunk, aztán otthon egy-egy film gyönyörű képein időzünk, jó zenéket csemegézgetünk, hallgatunk zseniális előadásokat Bachról, építészetről, filozófiáról, tiszteljük tudósaink kitartó munkáját, élvezzük régi városaink hangulatát, ott a fülkében el kell felejtenem mindent.

Ott mintha írni és olvasni sem tudnék, csak egy X-et vagyok képes rajzolni.

És aztán ezzel a kis jellel felhatalmazok sokakat, hogy három panelmondattal leírják egész életemet, európaiságomat, magyarságomat. Felhatalmazva érzik magukat, hogy elmagyarázzák nekem két rövid mondatban, hogy ki is vagyok én valójában.

Na, jól van, de az egész abc-ből csak ezt a nyamvadt X-et kapjátok meg! A többi betű az a miénk marad!

Tovább a KötőSzó blogra.