Minden dal egy külön univerzum. E felfedezésre rádiós szerkesztőként jutottam életem egy olyan szakaszában, amelyben a felnőtt megtérő fiatal hite és a munkáját jelentő popkultúra nap mint nap szikrát vetett. Nem puszta súrlódás volt ez, hanem kiengesztelhetetlennek tűnő, stabil belső ellentét. De a megoldást épp ez a helyzet hozta, nevezetesen a dalok személyes életünkben betöltött szerepére való mélyebb rálátást és vele az irántuk tanúsított nagyobb tiszteletet és megbecsülést. Ezek az univerzumok hol idegenek és rájuk se nézünk, hol sietünk feléjük és vonakodunk kijönni belőlük, hol csak egyszerűen átutazunk rajtuk és velük, ám azoknak, amelyekben ott munkál az alkotói bátorság, mindig van egy saját, kikerülhetetlen gravitációs mezőjük. Ezek azok a dalok, amelyek vállalnak valamilyen tétet. És ezek azok, amelyekkel dialógusba kerülünk.

Bár ezekhez az univerzumokhoz változó a viszonyunk, ők térben és időben is kommunikálnak egymással. Meg velünk. Ez a kommunikáció személyes történeteket tár fel. Dalok, amelyek belső világaink fontos elemei lettek, ám máshogy szóltak benned és bennem. Mindegyikük párlat és stáció. Nem mindent hagyunk el, de csak az jön velünk, ami Istenhez segít közelebb. Velem így történik.

A rock and roll, legjobb pillanataiban, igazságkeresés. Szítjuk a lánglelkűség zsarátnokát. Azzal a kockázattal égünk, hogy az igazságot nem fogadjuk el. Ha mégis, már másképp hevülünk. A „Jézus és a rock and roll” mindig intim és személyes történet, amelyekről mégis épp a dalok adnak közös, ismerős lenyomatot. Velük és általuk áll fel nagy közös élményünk tablója; embernek lenni, Krisztus előtt és Krisztus után. Az idő számít, de a zene összeköt.

Az alábbi dalsor variáció „Jézus és a rock and roll”-ra. Képzelt riport egy megtérés dalfesztiváljáról. Fiktív, de elejétől a végéig a dalok egymásra hatása írja a közös történetet. Valahol mindannyian tartunk benne, de a végében szeretnék élni – e vágyunk hajt a vasárnap felé.

A cikk teljes terjedelmében a kotoszo.blog.hu oldalon érhető el.