Pár napja már elkészítettem a mai válogatást és kigondoltam a mai Hangolódónak a szövegét. Tudtam, hogy az ökumenikus imahétről és Jeff Buckley Grace című számáról szeretnék írni. Éreztetni akartam, hogy az ökumenikus imahét a sebekről és azoknak a gyógyulásáról, míg a Grace az isteni kegyelemnek – annak az érzésnek, hogy valaki szeret – gyógyító és átformáló szerepéről szól.

De ez most nem megy. A ma reggeli buszbaleset felülírta az elképzeléseimet.

A válogatásban van egy szám, ami viszont nagyon fontos. Regina Spektor a LaughingWith-ben arról énekel, hogy mikor lehet Istenen nevetni és mikor nem. Bár próbál érveket hozni, hogy mikor vicces Isten ebben a világban, mégis ezek eltörpülnek amellett, amikor nem. Senki sem nevet azon, mikor pár rutinvizsgálat után valakit felhív az orvos, hogy közölje a rossz eredményt, vagy mikor a rendőrök kopogtatnak az ajtón, hogy rossz hírt közöljenek. Senki se nevet, amikor az ember az utolsó emléke egy gyűlölettel teli szempár, vagy amikor már késő van és a kamasz gyermek még nem érkezett haza a buliból, vagy a sítáborból.

Senki se nevet ilyenkor.

Isten mégsem egy távoli létező, akihez csak akkor fordulunk, mikor történik valami. Nem arról szól a Vele való kapcsolatunk, hogy mikor Ő tesz valamit, mi arra reagálunk és nem is arról, hogy mikor történik valami a világban, hozzá fordulunk a kérdéseinkkel, válaszainkkal. Isten mindvégig velünk akar lenni. Ő az, aki a boldogságban velünk akar nevetni és aki a szenvedésben velünk akar sírni. Ő az, aki betegség idején odalép hozzánk, mert segíteni, gyógyítani akar. Isten és ember kapcsolata abból a szeretetből fakad, hogy Ő velünk akar lenni.

Hiszem, hogy most is itt akar lenni valahol, még ha nem is mindig látom.

Tovább a KötőSzó blogra.