– Az emlékév nem egyszerűen egy évfordulóról szólt. Sokkal inkább arról, hogy adjunk új lendületet a reformációnak, a párbeszédeinknek, a gondolkodásunknak. Két év távlatából nézve mennyiben maradt élő az, ami akkor megszületett?

– Valóban úgy gondolkodtunk, hogy ez nem 500 év lezárása, hanem mérföldkő. Még azt is emlegettük, hogy a következő 500 évre készülünk. Mostanában pedig az 500 plusz éveket éljük. Elkezdtünk új dolgokban gondolkodni, de legalább ennyire fontos, hogy rengeteg képzőművészeti alkotás, színdarab, zenei kompozíció, tudományos munka, irodalmi mű, kézzel fogható produktum született és maradt meg, amelyek viszik tovább az értékeket. Megőrzik azt, amit az előző 500 évből hoztunk és a következő 500-ba viszünk. Számomra már a kezdetekkor az volt a kérdés, hogy hogyan tudunk a gyökereinkből táplálkozva jövőorientált módon élni ma és a közeljövőben. Így azután nem utóélete van az emlékévnek, hanem élő folyamat azóta is. Ennek jegyében születnek új alkotások, nemrégiben adtunk át például egy tudományos kötetet a Nemzeti Múzeumban, amely az egykori Ige-Idők kiállítást dolgozza fel, és amelyet 36 tudós jegyez.
Ami még izgalmasabb, hogy hogyan tudunk tovább gondolkodni. Ezért fontos, hogy az emlékév ne csak a múltba révedésről szóljon. Tisztában kell lennünk a gyökereinkkel, de még fontosabb, hogy megpróbáljunk olyan dolgokat csinálni, ami a reformáció szellemiségéből következik.
Ennek nyomán születnek új programok, amelyek visszanyúlnak az emlékévhez, de továbblépést is jelentenek. Szeretnénk erősíteni az identitásunkat is: mit jelent a családetikában, a munkaetikában, a gazdaságetikában, sőt a környezettudatosabb életben a reformáció üzenete? Próbáljuk a sallangoktól, a rárakódott dolgoktól megtisztítani az eredeti tiszta üzenetet. Minden keresztény mozgalom arról beszél, hogy az emberi mivoltunk értékelődött fel azáltal, hogy Isten emberré lett, és itt járt közöttünk Jézus Krisztusban. Az alapvető kérdés az, hogy mit jelent ez a hétköznapokban? Embernek lenni, nem túlbecsülni magunkat, ami nagy kísértés, mert most az ember uralja a földi világot, mesterséges intelligenciát teremtünk, olyan technológiai eszközöket alkotunk, amilyenre még nem volt példa, azaz akár sokat is képzelhetnénk magunkról és olykor meg is tesszük. De az is fontos, hogy ne értékeljük alul magunkat. Embernek lenni küldetés, embernek lenni méltóság. Hogy hol valósul ez meg a reformáció folytatásában? A hétköznapi tevékenységeink során, a közösségi életünkben, a tudomány és a kultúra világában egyaránt. Ami számunkra, evangélikusok számára most kiemelten fontos, hogy az Úrvacsora Éve meghirdetésével egy olyan szeletét emeltük ki az életünknek, ami egy kicsit kompatibilis a többi felekezet gondolkodásával, de mégis saját vonal. Azt szeretnénk, hogy ne egyszerűen a kereszténység gyümölcseiről beszéljünk, hanem az legyen az izgalmas, hogy miből táplálkozik ez. Mi a kereszténység forrása?
A kirakat mögött meg kell látnunk a lényeget. Az úrvacsora éve azt a gondolkodást élénkíti fel, hogy miből merít az egyes keresztény ember és miből merít a közösség. Hisz a kereszténység nem önmagáért, nem az egyházért van.

– A reformáció 500 és az úrvacsora éve is egy kicsit próbája az ökumenének és a toleranciának egyaránt – idén ráadásul Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is lesz Magyarországon –, azaz a közeledés és a másság tiszteletben tartása egyaránt fontos. Miképpen szolgálta ezt az emlékév és mit vár ilyen szempontból az úrvacsora évétől? Utóbbi azért is súlyos kérdés, mert még a protestáns egyházak között is ez az egyik legnagyobb teológia különbség.

– Amikor a reformáció 500-ra kezdtünk készülni, akkor volt bennünk némi izgalom. Nem szerettük volna, ha protestáns belügy maradna és végképp nem szerettük volna, ha szakadékokat mélyített volna. Ökumenikus szellemben nevelkedve a kezdet kezdetétől nagy hangsúlyt helyeztem arra, hogy római katolikus testvéreinkkel is egyeztessünk. Hogy ez sikerült, azt jól mutatja, hogy a katolikus egyház püspöki szinten képviseltette magát a Reformáció Emlékbizottságban. Egyfajta párbeszédben és együtt gondolkodásban dolgoztunk, és ez nagyon jó üzenet volt. Jó üzenet volt az is, hogy még 2014-ben Erdő Péter bíboros úrral testvéri módon, nyíltan, őszintén beszélgettünk a szándékainkról, arról, hogy ne a különbözőségek legyenek a hangsúlyosak, hanem az, ami összeköt minket. Mert meggyőződésem szerint sokkal több minden köt minket össze, mint ami a látszat. Ne a látható jegyeket, a szertartásokat nézzük, hanem a lelkiséget, a közös értékeket. Ez a továbblépés lehetséges útja. Korábban sokan féltek attól, hogy a századforduló időszaka egyfajta ökumenikus jégkorszak lesz. Úgy gondolták, hogy a ’60-as, ’70-es évek nagy lendületet adtak, ami majd leáll. Én úgy látom, hogy nemzetközi és magyar szinten is nemhogy nőtt volna a távolság, hanem újabb párbeszédek indultak, volt sok közös program. Volt olyan vidéki város, ahol a katolikus püspökkel közösen nyitottuk meg az emlékév kulturális programjait. Világszinten is kiemelkedő jelentőségű, hogy a Lutheránus Világszövetség vezetőivel a svédországi Lundban találkozott Ferenc Pápa, jelezve, hogy sok minden elválaszt minket, de sokkal több minden köt össze.
De legyünk őszinték! A református–evangélikus belső dialógusban nekem hiányérzetem van az emlékévvel kapcsolatban. Sok programon vettünk részt közösen, sok mindent csináltunk együtt, és ez nagyon fontos volt. De a teológiai vitát, amit le kellett volna folytatnunk, azt nem tettük meg.
Azért örülök az úrvacsora évének, mert talán új lehetőséget kínál erre. Ez azért is fontos, mert egy érdekes helyzet van. A római katolikus egyházéhoz az evangélikus egyház úrvacsora tanítása áll közelebb, de a gyakorlata határozottan elválik. Viszont az úrvacsora tanítás nagyon eltérő a svájci és a wittenbergi reformációban. Mégis számos példa volt az elmúlt évszázadokban, amikor a két irányzat egymásra talált. Európa többi egyházait megelőzve már 1833-ban a nagygeresdi egyezmény nyomán létrejött és működött az evangélikus-református szószék és Úr-asztala közösség, azaz egymás szolgálatának elfogadása. S bár az egyezményt felmondták, azóta is működik mind a mai napig. A tanítás eltérése ellenére a közösség él!
Ma az ökumené egyetlen működő formája a megbékélt különbözőség. Nem tudunk hirtelen évszázados történelmi különbségeket legyőzni, ehhez sok idő kell. De meg tudjuk élni, hogy a különbözőségek ellenére közös asztalnál ülünk. Még egy kicsit külön-külön, de egyre közelebb.

A beszélgetés itt folytatódik.