Nem akartam megfutamodni a kihívás elől, de a biztonság kedvéért a többiektől is tudakozódtam a túrát illetően. Mindenki nyugtatgatott, hogy nem kell félni, nincs az útvonalon meredek szakasz. Így hát igyekeztem félelmeimet félretéve, „bátran” nekivágni a kirándulásnak.

Tényleg nem volt meredek az út. Csak éppen sosem akart véget érni! Nem tudom, végül is hány kilométert gyalogoltunk (egyesek szerint húszat, mások szerint huszonötöt), de én azt hittem, nem élem túl! Tudtam, hogy a teljes napot a hegyen töltjük, de azt nem gondoltam, hogy csak rövid pihenőket tartunk, és folyamatosan menni kell. S persze időközben arra is rá kellett jönnöm, hogy nem ugyanazt értjük a „már nem sok van hátra” mondat alatt. Kész csodaként éltem meg, amikor utolsóként ugyan, de én is célba értem.

Így utólag azonban már nem bánom, hogy részt vettem benne, hiszen sok mindenre megtanított ez a nap.

Ha tudtam volna, milyen hosszú az út, és hányszor kell a köveken egyensúlyozva átkelni egy patakon, nem indultam volna el. Úgy hittem, én ezt képtelen lennék végigcsinálni. Ha bizonyos életszakaszokra gondolok, látom a párhuzamot.

Ha tudtam volna az elején, mi vár rám, nem éreztem volna hozzá elég erősnek magam, de amikor már benne voltam, nem adhattam fel. Milyen jó, hogy az Úr mindig csak a következő lépésig enged betekintést! Hiszen így nem menekülünk el azok elől az események elől, amelyeken keresztül formálódunk, edződünk…

Nagy ajándék volt a túra során az, hogy mellém sodródtak emberek, akikkel beszélgetésbe elegyedtem. Jó volt megismerni őket, és rácsodálkozni, hogy az új ismerősökkel mennyi közös témát, hasonló lelki élményt fedezhetünk fel. Milyen jó, hogy az életben is sokszor teremt az Úr olyan helyzeteket, amikor a másikban megláthatjuk a lelki testvért, a barátot, az embertársat. Nem vagyunk egyedül, vannak, akikkel megoszthatjuk gondjainkat és örömeinket, s emberi kapcsolataink által sokféle áldásban részesülhetünk…

Sokat jelentett az is, hogy mindig akadt egy-egy segítő kéz. Türelemmel, szeretettel nyúlt felém hol egy lelkésztárs, hol egy táborozó fiatal. Az út során sokan lettek számomra támasszá. És senki nem éreztetett irántam megvetést az ügyetlenségem miatt. Magától értetődőnek tűnt, hogy valaki mindig segít, hiszen nem hagyjuk el egymást. Milyen jó, hogy így lehet ez az életben is! Észrevehetjük, ha valakinek segítségre van szüksége, és lehetőségeinkhez mérten támogathatjuk őt. S tapasztalhatjuk, hogy mellénk is odalépnek mások…

Milyen jó, hogy a kirándulás előtt csak az foglalkoztatott, hogy mennyire meredek az út! A túra hosszára nem is kérdeztem rá, pedig ha tudtam volna, akkor ezeken a tanulságokon most nem elmélkedhetnék…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 35. számában jelent meg, 2016. szeptember 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.