– Mit jelent az Ön számára az, hogy „Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!”?

Mészáros Tamás: – Ahogy Jézus Krisztus személye, emberré léte, valósága nem kérdéses számomra, úgy feltámadása sem jelent bizonytalanságot bennem. Hitem alapja. Mennyei Atyám szeretetének bizonyossága. Ahogy Tamás megkapta azt a megerősítő, tapintható, látható tapasztalást a feltámadottról, úgy rajta keresztül is erősítette bennem, és talán bennünk ennek a hitnek a bizonyosságát. Fontos az azt megelőző összes történés, de Krisztus feltámadása nélkül üres lenne minden vasárnap és ünnep, és minden hétköznap az életemben.

Fábri György: – Krisztusnak, mint valóságos embernek a valóságos feltámadása a halottak közül az egyház tanítása szerinti kereszténység számára nem pusztán metafora, hanem valóságos tény. Ennek a hite, megélése és az erről való bizonyságtétel nem felhígítható alapja keresztényi mivoltunknak – még ha ez személyesen újra és újra megküzdést jelent is bizonytalanságainkkal, kétkedéseinkkel. Húsvét öröme számomra az, amikor ezen a vívódáson Isten kegyelméből túljutva, derűvel tudok harmadnapon a mi falunk szavajárásával köszönni: „Bizonnyal feltámadott”.

– Krisztus áldozatával nekünk adott életet. Mit jelent ez a keresztyén ember számára?

Fábri György: – A végső Feltámadás és a naponkénti feltámadások ereje annak a törékeny testnek a golgotai megtöretéséből fakad számunkra. Az anyagi világ tudomány által egyre részletesebben és mélyebben feltárt szerkezete, összetevői és mechanizmusa szédítő látvány: minden pillanatban tökéletesen és szépségesen egyben lévő s ugyanakkor a mi emberi akarnokiságainktól jórészt függetlenül működő vagy összeomló a fizikai létezésünk. Gondolataink, érzéseink, vágyaink, reakcióink még ennél is tovatűnőbbek. Mi más adhatna életet, erőt, integritást egyéni és közösségi létezésünk számára, mint a krisztusi áldozatból fakadt keresztényi bizonyosságunk/biztonságunk?

Mészáros Tamás: – Nekünk adott örök életet. Egy kedves ismerősömről mondanék egy kis történetet: Amikor már elég magas korban volt és sétált az utcán, ráköszönve egy másik járókelő jó egészséget és még 100 évig tartó életet kívánt neki. Mire ő azt válaszolta, hogy az kevés lesz. Látva az értetlenséget és a megrökönyödést a másik arcon, mosolyogva hozzátette: ő csak az örök élettel elégszik meg.

Krisztus áldozatával egy olyan hatalmat győzött le, aminek fogságában, csak értelmetlenül, céltalanul tengetheti mindenki a hétköznapjait. Ahhoz, minden reggelünk új értelemet nyerjen, hogy legyen miért nap mint nap újra felkelni, célokat kitűzni, csak a hosszú távú tervezés adhat értelmet. Ha tudom, hogy az örök élet felé tartok, akkor tudok elviselni nehézségeket, gondokat, megpróbáltatásokat. Ha tudom, hogy nekem mi a célom és ismerem az oda vezető utat, Krisztust, akkor tudok másokat is segíteni ezen az úton. Egyébként életem céltalan bolyongás, nem céltudatos haladás.

– Az egyház olyan közösség, mely megszólít és hív másokat. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy az egyház a 21. században is a húsvéti üzenet hiteles és a keresők számára is érthető képviselője legyen?

Fábri György: – De egyházépítési és társadalmi jelenlétünk szempontjából vajon miképpen tekintsük a feltámadás metaforikus felfogását? Missziós tevékenységünket segíti vagy a `kultúr-protestantizmus – irodalmi kereszténység` ingoványos talajára visz? Jómagam személyesen hajlamos vagyok Isten megszólító üzenetének különféle formáit látni ezekben: Krisztus feltámadásában való közvetlen és egyértelmű bizonyosságunk megélése áldás a hívő kereszténynek, ami át kell, hogy süssön mások számára a mindennapi életünkön, nem kell ehhez semmiféle térítéses vehemencia. A feltámadási üzenet metaforikus, morális tartalmának meghallása fogódzó, élet-erő és lendítés azoknak, akik már vagy még vagy éppen nem kapják meg a hit kegyelmét. Velük így gondviselő az Isten. Hívő ne akarja ennek a gondviselésnek fölébe helyezni magát a hit pökhendiségével. Ezzel lehetünk hitelesek a szekularizált világban. Akik még a föltámadás szomorúságában is segíteni tudnak, amikor kifakad embertársunkból Ady sóhaja: „Föltámadtam, jaj, föltámadtam.”

Mészáros Tamás: – A napokban került a kezembe egy közvélemény-kutatás eredménye, mely szerint a lakosság egyharmada a húsvétot pusztán egy hosszabb munkaszünetnek tekinti, egyharmada közömbös iránta és egyharmada ünnepli. Bár az ünneplők száma nincs tovább osztva, hogy ki tartja népszokásnak és ki valóban feltámadásünnepnek. Azért elgondolkoztatónak érzem ezt a felmérést. Ennek jelei nem csak érezhetőek, de kézzel foghatóak gyülekezeteinkben is. Ha csak a karácsonyi istentiszteletek létszámát hasonlítom össze a húsvéti ünnep templomba járóival. Lehet, hogy a feltámadás örömére nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, mint a gyász fájdalmára a passió dramatizálására. Bár gyorsan hozzáteszem, nem szembeállítani akarom a kettőt, sőt elválasztani sem! Számomra sem választható el a kettő egymástól. Úgy gondolom közösségeink nagy kérdése, hogyan tudjuk múltunk értékeinek megőrzése mellett felfrissíteni gyülekezeteink életét. Istentiszteleteinket vonzóvá, de mégsem olcsóvá, pusztán látványossá tenni? Hogyan tudunk több olyan alkalmat szervezni, amin nem csak a mindig megszokott arcokat látjuk? Bizonyos értelemben nem kell újra feltalálnunk a „spanyolviaszt”. Az előttünk jártak hiteles és példaadó életét kell követnünk. Ahogy az egyház gyülekezeteiben él, úgy a gyülekezetekben élnek egyes egyháztagjaink. Az ő hűséges, hiteles Krisztus-hitbe kapaszkodó élete lehet minden mondatunk hitelesítője, Az ő – és remélem, mindenki egyértelműen közéjük sorolja gyülekezeti vezetőinket, lelkészeinket is – mások elé élt igazi keresztyén élete teheti vonzóvá egyházunkat. Így válhatunk Isten munkatársaivá, ha a világ rajtunk keresztül is Őt láthatja, Rajtunk keresztül is megtapasztalhatja, hogy Fiának áldozata nem volt hiábavaló!

Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! Halleluja!