2018-ban tizenkettedik alkalommal rajtolt el az NN Ultrabalaton. A Balatont kerülő egykörös verseny Közép-Európa leghosszabb futóversenye, amelyet egyéniben, váltóban, futva vagy bringával teljesíthetnek a résztvevők. Az első években a tihanyi Belső-tó partjáról rajtolt a mezőny, de 2013-ban átköltöztették Balatonaligára, a verseny észak felé induló iránya azonban változatlan maradt. A teljesítésre harminckét óra áll rendelkezésre, 2018-ban már negyvenöt váltópont és megközelítőleg ugyanennyi frissítőpont volt.

„A legtöbben nem egyedül, hanem csapatban vágnak neki az év leghosszabb napjának. A tervezés, a szervezés és az utazással töltött idő már önmagában is összetartó erővel bír. Az UB barátságokat szorosabbra kovácsol, ismeretleneket együttműködésre ösztönöz, így nyugodtan mondhatjuk: ennél jobb csapatépítő tréninget nehéz lenne találni” – írják a rendezvény honlapján, és valóban.

Az evangélikus lelkészek is közösségépítőnek élték meg az együtt töltött több mint húsz órát, egyfajta futó zarándoklatként, futófiesztaként.

És akkor nézzük, ki hogyan vallott a versenyről:

Gombkötő Beáta:

Idén egyetlen nőként futottam a csapatban, ami ebből kifolyólag is megint isteni élmény volt. Férfi kollégák társaságában, ebben a sportos csapatszellemben sokkal otthonosabban éreztem magam, mint bármilyen lelkészkonferencián vagy gyűlésen. Most új szakaszokat és több kilométert vállaltam be, mint tavaly, de egyáltalán nem bántam meg. Mentálisan és ruhákkal is készültem azokra a viharokra, amelyeket a meteorológia jelzett, de hála Istennek nem volt vihar. Ellenben volt tűző nap, árnyék nélküli meleg, amilyen időjárásban talán én szeretek a legjobban futni a csapatból. 

A második szakaszom Balatonszárszóról indult, és érdekes élmény volt, hogy amikor az Andorka Rudolf Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon elé értem, megszólalt a harang. Igaz, nem nekem kongatták, hanem reggelire hívták a vendégeket, mégis egybeesett a harangszó az érkezésemmel.
Szívesen futok újra ebben a csapatban, de ez úton is bátorítanám lelkész kolléganőimet, hogy jövőre fussanak velünk.

Keczkó Pál:

Az Ultrabalatonon másodszor voltam tagja a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészcsapatának. Tavaly egyéb feladataim miatt csupán a futásom erejéig vehettem részt rajta, idén a rajt után nem sokkal csatlakoztam, amikor az első tíz kilométeremet futottam, és egészen a befutóig maradtam. 

Annak ellenére, hogy mindannyian lelkészek vagyunk, nagyon sokszínű a csapat, az ország megannyi részéről, különböző szolgálati területekről érkeztünk. A futás, a közös feladat azonban igazi közösséggé kovácsolta a csapatot! Jó érzés volt együtt befutni! Köszönet csapatunk szervezőinek, Krámer Györgynek és Vancsai Józsefnek a lehetőségért!

Kondor Péter:

Minden évben új kihívást rejt ez a verseny, mert mindig adódnak olyan helyzetek, amiket meg kell oldani. Már önmagában a logisztikai feladat, a csapatszállítás is gondos szervezést igényel, tízezrek között a balatoni dugóban nehéz az előrejutás, de igyekezni kell, hogy mindig legyen valaki, aki tudja a csapattagot fogadni a váltásnál, hogy száraz ruhába öltözhessen, pihenhessen. Nincs külső segítségünk, így mindent nekünk kell megoldani, amikor valaki nem fut, akkor vezet. Így mindenki a saját teljesítőképességének határait feszegeti. Önmagunkkal versengünk, önmagunkat kell legyőzni, lustaságunkat, fáradtságunkat, kényelmünket. Folyamatosan edzésben vagyok egész évben, de mindig kihívás, vajon tudok-e jobb időt futni a csapatért?

Krámer György:

Ha nevezünk az Ultrabalatonra, akkor legkésőbb januártól mindenki elkezd futni, hogy a versenyig edzésben legyen. Így mindenki számára adott egy közös cél és belső hajtóerő, ami miatt futni kell. A mozgás, futás nagyon fontos, hogy karbantartsa az embert. Így készültünk a második Ultrabalatonra. Mivel a beosztás szerint ezúttal később rajtoltunk, ezért sokan az első futásukat éjszaka kezdték meg. 

Én már hetek óta vágytam arra, hogy legyen időm éjszaka valahol meghallgatni a fülemüléket. Balatongyörök–Gyenesdiás nyolc kilométeres, erdős, parkos szakaszán ez a vágyam teljesült: teljesen egyedül futottam egy fülemülekoncert kellős közepén. Döbbenetesen szép volt.

Ahogy pedig Gyenes felé közeledtem, a fülemülék énekét átvette a békák éjszakai koncertje. A futás alatt ismét rájöttem arra, mennyire távol élek ettől a valóságtól. De most teljesen részévé lettem a gyönyörű természetnek.
Örülök annak, hogy megint sikerült teljesítenünk a távot, és biztos vagyok benne, hogy jövőre is összehozunk egy vagy két(?) csapatot!

Laczi Roland:

Tulajdonképpen vártam már a májust. Hogy újra találkozzunk, hogy újra együtt fussunk. Most megvolt már az ismerős érzés: rajtszám, időmérő, egyenpóló. Régi ismerősök, mosolygós arcok. A Balaton. A megunhatatlan. Aztán egyszer csak elkezdődik, és már vége is van. Nagyon meleg volt most, de ez inkább jó, csak nem mindenki van hozzászokva. Éjszaka meg nagyon sötét van, de én akkor nem futottam. Alapvetően magányos futó vagyok, de ilyenkor nagyon jó érezni, hogy nem vagyunk egyedül. Mi tizenketten, és persze a sok ezernyi másik futó, aki mellettünk liheg, izzad, küzd, szenved, de a végén mosolyog, és nem tud mit kezdeni az endorfinnal és az adrenalinnal, ami összegyűlik a vérében, és zakatol a szívében. Persze mondhatnám azt is, hogy nem tud mit kezdeni a boldogsággal: hogy milyen jó együtt lenni. Kár, hogy csak egyszer van egy évben. Vagy tulajdonképpen nem is olyan nagy baj ez. Így nagyobb izgalommal várom újra a májust.

Nagy Zoltán:

A második nehezebb volt. Az első az igazi. Most másodszor már tudtuk, mit vállalunk, tudtuk, mik a nehézségek. Hála Istennek, semmilyen váratlan problémával nem találkoztunk. Elég volt a várttal is megküzdenem. Ez számomra a kellő felkészülés hiánya volt. Mindezt azonban kárpótolta a nagyszerű társaság. A lelkész testvérek csapata, akikkel félszavakból is megértjük egymást, akikkel felidézhettük az elmúlt évi emlékezetesebb momentumokat, és akikkel jólesett együtt lenni, egy csapatban küzdeni. Ez az érzés pedig erősíti a szolgálatunkban való összetartozást, az együtt küzdés jó érzését akkor, amikor nem ezen a pályán futunk, hanem szolgálatunkén. Nem egy szép éremért, hanem a hervadhatatlan koszorúért. Már várom a jövő évi Ultrabalatont.

Nánai László:

Fantasztikus, csodálatos kooperáció, fraternitás, szolidaritás, egyfajta „örömzenélés”, test és lélek egysége volt ez a futás. Mondhatnám úgy is, hogy futottunk éjjel, futottunk nappal. „Külsős csapattagként”, tábori lelkészként, lelkész kollégák körében reintegratív volt számomra. Úgy érzem, szégyent nem hoztam a csapatra, sajnálom, hogy a kötelesség ismét a határra szólított, így az eredményhirdetésnél már nem lehettem ott. 

Selmeczi Lajos:

Tavaly sajnos nem tudtam részt venni az eseményen, így nagy izgalommal készültem erre a kihívásra. Ilyen profi társak mellett nagyon izgultam, hogyan sikerül helytállni. A hangulat fantasztikus volt. Sokat segített a kollégák biztatása és az a számtalan sporttárs, akikkel együtt róttuk a kilométereket. Annak öröme, hogy a tervezett időnél sokkal jobbat sikerült futnom, messze elmarad attól, hogy együtt lehettem azokkal, akik emberfeletti teljesítménnyel egyedül tették meg a 221 kilométeres távot. A célban pedig mindenkit győztesként ünnepeltek.

Stermeczki András:

Már vártam a versenyt, bár idén sem tudtam rá annyit készülni – futni –, mint szerettem volna. Az első váltásban volt részem, mikor Rolitól átvettem a stafétát Kenesén. Innen futottam Fűzfőn át Almádiba. Végig szembesütött a nap, és elég meleg volt, de például az egyik nyaraló előtt fel volt locsolva az aszfalt. Milyen figyelmes gesztus, mely kedvet és újult erőt ad az elgyötört versenyzőnek. Aztán hamar odaértem, és csapatunk egyetlen női tagja vette át a modern csipes stafétát. Aztán irány a strand. Leírhatatlanul üdítő volt a víz! Továbbmentem, váltópontról váltópontra. A csodás Balaton-felvidék naplemente után is megmutatta szépségét. Dörgicsénél fantasztikus hangulat fogadott, majd Badacsonyörsön az éjszakai pince szintén mesés volt, de a legnagyobb sötét Fenékpusztán fogadott bennünket.

A következő váltásom még sötétben volt Fenyvesen, de közben kiviláglott, és Fonyódon már nem volt szükségem a fejlámpára. Innen végig világosban kísértük a váltókat. Siófokon egy üdülő előtt kicsi asztal poharakkal és kis gyerekszék állt. Ők így várták a szomjas futókat, de volt olyan autós is, aki nem húzódott le, és tükrével épp a kezemet vitte el, mikor az egyik utolsó szakasszal küzdöttem még. Péternek adtam át a stafétát, aki utolsó erejét még összeszedve 5 perc/km alatti tempóval érkezett a célba. Fotók és a megérdemelt érem várt bennünket. Fantasztikus élmény volt idén is! Köszönet a szervezőknek és a nagy égi szervezőnek is! 

Szabó Szilárd:

Vancsai József:

Mi nekünk az Ultrabalaton? Nem feltétlenül verseny, hanem sokkal inkább átélése a kollegialitásnak, a barátságnak, annak, hogy mindenki akkor és ott van, amikor és ahol kell. Mindenki tudja a dolgát, mindenki időben érkezik, és ha kell, akkor támogatja a másikat. Mindenki csapatban gondolkozik és nem egyéni teljesítményben, mindenki a tőle várható legjobbat hozza, és ezt a többiek is értékelik. Szóval nem mindennapi, különleges élmény, örülök, hogy ismét részese lehettem.

Zsugyel Kornél:

Minőségi idő – a futás csak ráadás!
Hosszasan elmélkedhetnénk arról, hogy milyen meghatározó és emlékezetes volt az a közel húsz kilométer, amit az UB pályáján töltöttem. Valójában azok a kilométerek a hosszútávfutó magányosságában teltek. A köztes időben azonban jókat beszélgettünk egy forró leves vagy kávé mellett. A kisbuszban, az étterem teraszán Kern András szomszédságában vagy éppen a Balaton-parti sétány egyik ülőpadján. S alig telt el húsz és fél óra az indulástól – végül sikerült célba érni. Fáradtan, mégis feltöltekezve.

Bár ahogyan futóink mondták, a gender balance még nem működik túlságosan a csapatban, hiszen egyetlen női tag volt csak, remélik, hogy jövőre akár több csapatban és akár több női résztvevővel is nekivághatnak a kihívásnak. Az edzést nem késő most elkezdeni, egy év van rá. Lelkészek? Kedvet kaptatok? Valaki?