A három évvel ezelőtti választások során körlevélben fordultam az egyházkerület lelkészeihez. Ebben – amellett, hogy a törvényes rend megtartására és a határidők komolyan vételére hívtam fel a figyelmüket – utaltam Mózes apósának, Jetrónak a tanácsára.

„Másnap Mózes leült, hogy bíráskodjék a nép között. Ott állt a nép Mózes előtt reggeltől estig. Mózes apósa látta, hogy mi mindent végez a nép között, ezért azt mondta: Miért így végzed munkádat a nép között? Miért egyedül bíráskodsz, és miért kell az egész népnek reggeltől estig előtted állnia? Mózes ezt felelte apósának: Mert hozzám jön a nép, hogy megkérdezze Istent. Mert ha valamilyen ügyük van, hozzám jönnek, és én igazságot teszek ember és embertársa között, és tudtul adom nekik az Isten rendelkezéseit és utasításait. Ekkor azt mondta Mózesnek az apósa: Nem jól csinálod a dolgot. Teljesen kimerülsz te is, meg a nép is, amely veled van. Túlságosan nehéz neked ez, nem tudod egyedül elvégezni. Most azért hallgass a szavamra, tanácsot adok neked, és Isten is veled lesz. Légy te a nép szószólója Istennél, és te vidd ügyeiket Isten elé! Őket pedig figyelmeztesd a rendelkezésekre és utasításokra, és ismertesd meg velük az utat, amelyen járniuk kell, és azt, hogy mit kell cselekedniük. De szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. Ezek tegyenek igazságot a nép között minden időben. Minden nagyobb ügyet vigyenek teeléd, minden kisebb ügyben pedig tegyenek igazságot ők. Így könnyítenek terheden, mert veled együtt hordozzák. Ha így cselekszel, és Isten is ezt parancsolja neked, akkor te is helyt tudsz állni, meg ez az egész nép is békességben mehet vissza a helyére. Mózes hallgatott apósa szavára, és mindent úgy tett, ahogyan mondta neki.” (2Móz 18,13–24)

Induljunk ki abból, hogy lelkészi karunk csupa rendíthetetlen Mózesből áll. Képesek magukkal ragadni a híveket, bátrak és elszántak, és még az Úrral is közvetlen kapcsolatot ápolnak. Ám nekik is tudniuk kell: „Egyedül nem megy!” Jetró joggal figyelmezteti vejét: „Nem jól csinálod a dolgot.” Mi, lelkészek meg kell, hogy kérdezzük önmagunkat: Mózeshez hasonlóan nem azért merülünk-e ki gyakran (és hozzánk hasonlóan a gyülekezeteink is…), mert nem tudjuk a feladatokat delegálni, egyedül akarunk mindenben dönteni?!

Jetró bizonyos benne, hogy vannak „istenfélő férfiak” – mi inkluzív módon tegyük hozzá: „és asszonyok” –, akik „gyűlölik a megvesztegetést”, és Isten és emberek előtti felelősséggel végezhetik a munkát.

Annyiban változott a világ, hogy már nem a lelkésznek kell – ismét Jetró szavával – „kiszemelni” az alkalmasnak tartott embereket, hanem teret kell adni a kollektív bölcsességnek is. Ha megfogadjuk Jetró bölcs tanácsát, akkor a mi köreinkben is békesség lesz.

Egyházunk nagy értéke az úgynevezett paritás elve, vagyis hogy a lelkész és a felügyelő jogi szempontból egyforma felelősséggel áll a gyülekezet vagy egy nagyobb közigazgatási egység élén. Wittenberg főterén egymás mellett látható Luther és Melanchthon szobra. Megtestesítik a reformáció egységét és sokszínűségét. Egyikük felszentelt lelkész, másikuk világi volt. Nem mindenben értettek egyet. Luther maga mondta, hogy nem tud olyan diplomatikusan viselkedni, olyan halkan lépkedni, mint Melanchthon. El tudom képzelni, hogy az Ágostai hitvallás szerzője pedig hányszor kapott a szívéhez, amikor a keményfejű reformátor nekiment a pápának vagy a császárnak. Egységük, sőt testvéri kapcsolatuk mégis mindvégig megmaradt. Kevesebbek lettek volna a másik nélkül.

Néhány éve, amikor a reformátor szobrát felújítás címén egy időre elszállították helyéről, egy performansz erejéig ötszáz kicsinyített Luther-szobrot helyeztek el Wittenberg főterén. Őszintén szólva nekem nem igazán tetszett ez a szellemesnek szánt megoldás, de most eljátszom a gondolattal: hogyan mutat egymás mellett a parányi Luther lelkész úr/asszony – és elnöktársa, a méretes Melanchthon felügyelő úr/asszony? Mondanom sem kell, nagyon rosszul. Ám ugyanilyen irritáló volna a fordított alapállás, a picike világi vezető fölé óriásként magasodó lelkész. Maradjanak ők egyformák, azonos jogokkal és azonos kötelességekkel.

Hadd rajzoljam meg karikatúraszerűen néhány felügyelő portréját. Kérem, ne sértődjön meg senki, mert nem konkrét személyekre, hanem típusokra utalok. Ahogy mondani szokták: bárminemű hasonlóság a véletlen műve…

Tekintsünk először arra a felügyelőre, aki „bocsánat, hogy élek” alapon tölti be tisztségét. Megszeppenve tárgyal a gyülekezet ügyeiben, az első adandó alkalommal átengedi a szót a lelkésznek, aki persze él is a lehetőséggel, és magánál tartja a kezdeményezést. Az ilyen felügyelőnek a közgyűlés bevezető mondatait is a lelkész diktálja le.

Ezzel merőben ellentétes a menedzseralkatú felügyelő. Ő a gyülekezetet is úgy vezeti, mint egy céget, és elnök-vezérigazgatóként tart eligazítást munkatársainak, és a lelkészt is mint a „lelki alosztály” vezetőjét számoltatja be. Egy személyben ő határozza meg a lelkész fizetését.

Harmadikként itt van az álruhás pap. Ő ugyan világi állásban dolgozik, de lelke mélyén mindig lelkész szeretett volna lenni. Most is a gyülekezet lelki vezetőjének tekinti magát. Mindig vele van a Bibliája. Imával kezdi az üléseket, ám feltűnően hallgat, ha jogi vagy gazdasági kérdésekről van szó.

Annál jártasabb a közéletben a negyedik típus. Ő sokat olvasott a fékek és ellensúlyok rendszeréről, feladatát is ennek jegyében tölti be. Elnöktársa erdélyi kirándulást szervez? Szerinte itthon kéne hittantábort tartani. A lelkész pingpongasztalt szeretne venni a fiataloknak? Ő a takarékos gazdálkodásra figyelmeztet. Ennek jegyében rendszeresen figyeli, mit mutat a parókia villanyórája.

Az ötödik? Ő a testvér. Aki nem tolakszik, de ha kell, rendelkezésre áll. Civil szakmájában szerzett ismereteit és kapcsolatrendszerét azonnal rendelkezésre bocsátja, de nyitott a lelki kérdésekre is. Lehet vele szemforgatás nélkül együtt imádkozni. Tekintettel van a lelkész családjára is.

Biztosan a tenyerén hord engem az Úristen, mert eddigi szolgálataim során szinte mindig ilyen elnöktársaim voltak. De azt kértem, ne személyeskedjünk.

Végül csak egyetlen felügyelőt említek név szerint. Életét és szolgálatát magam is csak az elmúlt hetekben ismerhettem meg közelebbről. Szeretném azonban a révfülöpi felügyelői konferencia és egyházunk egészének figyelmébe ajánlani.

Vladár Gáborról van szó, aki a családjában, a biai szórványgyülekezetben és a Sütő utcai evangélikus gimnáziumban kapott lelki és szellemi javakat egyháza javára tudta fordítani. Akadémikusként és miniszterként is végtelenül szerény maradt. Gyülekezeti előadásai élményszámba mentek, zsinati munkája példamutató volt. Valamennyi egyházkormányzati szinten bizalmat szavaztak neki, így – különböző korokban – felügyelője volt a budavári gyülekezetnek, az egykori budapesti egyházmegyének, illetve a bányai egyházkerületnek. Utóbbi szolgálatában Ordass püspök elnöktársaként állt helyt, igen nehéz időben. Nem utolsósorban pedig méltánytalan félreállításait is emelt fővel és hívő lélekkel viselte. Egész biztos, hogy Jetró ilyen emberekre gondolt, amikor tanácsot adott Mózesnek.

Javaslom, hogy egyházunk alkalmazza szaktanácsadóként, személyzetisként vagy humánerőforrás-menedzserként Jetrót.