Kósa Ferenc 1956-ban érettségizett, a forradalom évében vált – talán idő előtt – felnőtté. Akárcsak a magyar filmművészet, amelynek nagykorúvá válását az 1959-ben alakult, fiatal filmesek által kezdeményezett Balázs Béla Stúdió is nagymértékben elősegítette. Kósa Ferenc a korabeli propagandától elhatárolódó, önrendelkező módon működő műhely tagjaként, harmadéves főiskolásként kapott lehetőséget, hogy tanulmányai végén egy nagyjátékfilmmel diplomázzon. A stúdión belül nyílt szavazással megválasztott, illetve állami támogatásban is részesülő filmterv a vonatkozó pályázatkiírásnak megfelelően a magyar parasztság sorskérdéseiről kellett hogy szóljon. A Tízezer nap című, azóta klasszikussá vált alkotás sorsfordító szerepet játszott a Nyíregyházáról a fővárosba kerülő, pályakezdő rendező életében. Nem mellesleg pedig Nagy László barátságával is megajándékozta őt, aki ugyancsak hasonló körülmények közül, egy felsőiszkázi parasztház tornácáról érkezett Budapestre…

– Én messziről jöttem, Szabolcsból, és az őseim között sok olyan ember élt, akik ehhez a világhoz tartoztak. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy a kollégák az én filmtervemet választották. A stáb egyébként a stúdióbeliekből állt össze: Sára Sanyi lett az operatőr, Gyöngyössy Imre működött közre az ún. filmnovella átírásában, forgatókönyvvé formálásában, Huszárik Zoltán, Gaál István, Szabó István, Rózsa János, Kézdi-Kovács Zsolt, Gábor Pál és a többiek pedig mentek az országba szanaszét, hogy a kodályi, bartóki népdalgyűjtések mintájára keressenek sorsokat, arcokat, elbeszéléseket, dialógusokat. Az, hogy ehhez a modellhez igazodtunk, szembement azzal a szokásos módszerrel, hogy a filmgyár leányfalui alkotóházában vagy egy eszpresszóban szülessenek meg a szinopszisok. Ezenkívül ez a demokratikus és tisztességes közösség olyan erős volt a diktatúra kellős közepén, hogy a filmes kollégáim úgy segítették a munkámat, mintha a sajátjukról volna szó. Így született meg a Tízezer nap, és amikor elkészült, volt egy elővetítése a filmgyár nagytermében, ahová meghívtam körülbelül harminc magyar alkotó értelmiségit: az írók közül többek közt Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Déry Tibort, Veress Pétert, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Tornai Józsefet, a filmesek közül Jancsó Miklóst, Makk Károlyt, Kardoss Ferencet, képzőművészeket, valamint zenével foglalkozó barátokat és ismerősöket is. Ez három nappal a filmfőigazgatói, cenzurális átadás előtt zajlott le. A film ’56-os jelenetében elhangzott az a szó, hogy forradalom. Ezt a szót használni akkoriban szigorúan tilos volt. Akik ott ültek, természetesen ismerték a téteket. A vetítés után Nagy László odajött hozzám, és azt mondta: „Ferenc, én csak azt kérdezem tőled, hogy készen állsz-e. Mert lehet, hogy ezért a filmért meg kell halnod.” Aztán hozzátette: „De ne engedj belőle, mert ez igaz film!” Megdöbbentett a kőkemény és letisztult fogalmazása, és azt feleltem, hogy készen állok. Így kezdődött a barátságunk. 

– Pár nap múlva ugyanebben a teremben tekintették meg a filmet a főigazgatóság tagjai is. Az ’56-os jelenetnél felálltak, leállíttatták a vetítőt, a kópiát pedig elvitték. Kósa Ferencet arra kérték, hogy vágja ki a jelenetet vagy szinkronizálja át a forradalom szót ellenforradalomra, ő azonban megtagadta ezt. Az eddigi kollégiumi vaságy és a népköztársasági ösztöndíj is megszűnt, a rendező a szó szoros értelmében az utcára került, diplomát nem kaphatott, filmet nem forgathatott, sőt bírósági eljárással is fenyegették. Az elkövetkező szörnyűséges három évben többen segítettek neki életben maradni. Egyikük Nagy László volt, aki feleségével, Szécsi Margittal együtt arra biztatta, hogy tartson ki, és ne engedjen semmit kivágni a filmből, amely csodával határos módon 1967-ben meghívást kapott a cannes-i filmfesztiválra…

– Úgy kerülhetett ki külföldre, hogy abból a harminc emberből, akik ott voltak azon a bizonyos zártkörű vetítésen, valaki vagy valakik elvitték a hírt Franciaországba. Máig sem tudom, ki volt vagy kik voltak. Vagyis nem a magyarok nevezték, hanem a franciák hívták meg a filmet, egy diplomáciai jegyzéket mellékelve a Magyar Külügyminisztériumnak, hogy vagy ezt küldik Cannes-ba, vagy a továbbiakban nem tartanak igényt a magyar film részvételére. A korabeli magyar állam nem akart konfliktusba keveredni a nyugati hatalommal, ezért kénytelenek voltak kiengedni a filmet. Ott voltunk Sára Sándorral a cannes-i vetítésen a fesztivál elején, ahol a teltházas közönség negyedórás vastapssal fogadta a Tízezer napot. Azt írták a másnap megjelenő kritikák, hogy mindjárt a fesztivál első napján eldőlt, hogy melyik film kapja a nagydíjat, amit végül meg is kaptunk. Persze jöttek utána a franciaországi, amerikai, sőt japán ajánlatok, hogy hol szeretnék dolgozni satöbbi. Úgy fogtam föl, hogy ez a váratlan elismerés számomra elsősorban erkölcsi kötelezettséget jelent. Ugyanakkor bizonyos védettséget is, mert nem tudnak olyan könnyen eltenni láb alól. Ettől az időtől kezdve Nagy László és Csoóri Sándor hívták fel a figyelmemet arra, hogy a továbbiakban olyan filmekben kell gondolkodnom, amelyek megfelelnek ennek az erkölcsi alapállásnak. 

Ekkoriban alakult meg egy társaság, nem hivatalosan vagy jogilag, hanem szellemi értelemben. Néhányan összejöttünk heti rendszerességgel, hogy figyelemmel kísérjük egymás munkáit, és hogy mások tevékenységét is értékeljük, megbeszéljük. Állandó tag volt Szécsi Margit, Csoóri Sándor, Tornai József, ha volt ideje feljönni Nagykállóból, akkor Ratkó József is kivette a részét a műhelymunkából, a filozófusok közül Tőkei Ferenc volt jelen, de politikusok, politológusok is megjelentek Pozsgay Imrétől Bihari Mihályig. De ha mondjuk Andrzej Wajda, Tarkovszkij, Klimon, Csuhraj vagy más kelet-európai rendező kollégák itt jártak Magyarországon, akkor ők is meg lettek hívva. A hetvenes évek közepéig egyre bővülő, Berek Kati színésznővel vagy határon túli írókkal, például Sütő Andrással kiegészülő társaságnak kimondatlanul is Nagy László volt a legfontosabb résztvevője: a puszta jelenléte is olyan abszolút mértéket jelentett mindannyiunk számára, hogy önkéntelenül is rászoktunk a pontos kifejezésmódra, az elfogulatlan gondolkodásra, a nyitottságra, az öntörvényűségre. Ezt szavakkal nehéz így utólag rekonstruálni, mégis tudom tanúsítani, hogy ha Nagy László egy-egy monológnál vagy gondolatmenetnél bólintott, akkor az milyen nagy megtiszteltetésnek számított. Emlékszem, ahogyan a Küldetés című filmemet befejeztem és megmutattam a barátaimnak, hasonló elismerésben részesültem, amikor Laci a vállamra tette a kezét, és röviden így szólt: „Erről van szó, Ferenc. Ezt sem fogják megköszönni neked, és soha nem fogják megbocsájtani.” 

– Ahogy a már Nagy Lászlóval együtt megálmodott, nagyszabású Ady-film ötletéből sem kértek a hatalom korifeusai. A filmgyár udvarán a következőképpen figyelmeztette Kósa Ferencet az akkori főigazgató: „Hallom, Feri, hogy Nagy Lászlóval filmet akartok csinálni Adyról. Ugyan, öregem, Ady önmagában is problematikus. Hát még ha ti csináltok róla valamit!”

– Hosszú hónapokon át Adyt elemeztük. Néhány alkalommal eljött hozzánk Latinovits Zoltán, aki imádta Adyt, és akire tulajdonképpen a készülőfélben lévő filmet írtuk. Nagy László segítségével és Latinovits közreműködésével Ady költészetének olyan tartományaiba érezhettem bele, ahol korábban nem voltam járatos. És tanúja lehettem, hogy a kortárs költők közül a legközvetlenebb lelki kapcsolat Adyval Nagy Lászlóban alakult ki. Nemcsak hogy ismerte, hanem olyan hihetetlen mélységekig értette, átérezte ezt az életművet Petőfiével vagy József Attiláéval együtt, hogy nem gondolhattunk mást, mint hogy ezekhez a géniuszokhoz Laci áll a legközelebb. Mindezek szellemében a film elejére azt találtam ki, hogy van egy fehér fal, a fehér fal egyik részén Ady Endre portréját látjuk, a másik részén József Attiláét, és a kettőjük között egy asztalnál ül Nagy László. Ez a három költő tehát össze lett kapcsolva, Laci pedig először jelent meg így, harmadikként ebben a társaságban. Nagyszerű klasszikus költőink éltek még akkoriban, és igen kevesen voltunk még, akik úgy képzeltük, hogy Ady, József Attila, illetve Nagy László összetartozik, és ők hárman tartoznak össze elsősorban. Az én feladatom és a meggyőződésem is arról szólt, hogy ezt a hármast összehozzam.

– A fentebbi kezdőkép már az elutasított filmterv ötvenpercessé sűrített televíziós változatából való, amely Latinovits Zoltán időközben elkövetett öngyilkossága után Juhász Jácint versmondó főszereplésével készült el. A költői montázsnak is nevezhető, szürreális emelkedettségű etűd a vallomásos megnyilatkozásnak, a történelmi üzeneteknek, a lelkek találkozásának szintézise volt. Egyfajta esszenciális foglalata az Ady-féle költészet párbeszédbe bujtatott, magyarsághoz intézett monológjának, amelybe a maga módján Nagy László is bekapcsolódott a költészet napján leadott ünnepi műsor költői bevezetőjében…

– Nagy László elkezdte mondani a költészetnapi bevezetőjét: mondta, mondta, mondta – én végig tartottam a képet a kamerával, hogy ameddig lehet, a kép bal és jobb felső sarkában Ady és József Attila is legyen ott, de közben mentünk rá Laci arcára – és eljutott egy pillanatig, ahol az a mondat következett: a magyar nép „fejét, jussát, szívét kobozzák”. És itt megállt. Ráérzett arra, hogy ez a máról szól, hogy itt nem költészetnapi visszaemlékezés történik, hanem jelen idejűvé vált ez a csodálatos Ady-sor: „fejét, jussát, szívét kobozzák”. Ahogy ma is kobozzák. Aki nem teljesen vak a mostani történelem iránt, az pontosan látja, hogy ugyanaz történik, mint Ady vagy Nagy László idejében. Éppen ezért ma is lehetne filmet forgatni róla; olyan filmet, amelynek az olvasata élesen szemben áll akármelyik torz politikai hatalommal. Az ebből fakadó időtlenség az én szívemet is meggyötörte akkor. Laci pedig elnémult. Hiába rendelkezett a legnagyobb önuralommal, ez a dolog meghaladta az érzékenységét. Nem tudott tovább beszélni, pedig akart még szólni pár szót, hogy lezárja ezt a megnyitó szöveget. Éreztem, hogy az ő szíve is bajba került, attól féltem, hogy meghal. Kiment a Könyves Kálmán körúti kis műteremből a folyosóra, volt ott egy szódásballon, odaállt, fölgyürkőzött, és az ereire eresztette rá a vizet, utána pedig alátette a tarkóját, hogy lehűtse. Aztán szünetet kellett elrendelni, és utána újravenni a bevezetőt, hogy „hibátlanul” végigmondja. Azóta se ment le a Magyar Televízióban, akkor viszont igen, anélkül, hogy belenyúltak volna. Fantasztikus fogadtatása volt, Kormos István írt róla szépen a korabeli kritikák között. Ez volt a Nagy Lászlóval való szellemi közösségünk egyik leágazása, vagy talán a tengelye annak, ahogyan mi egyszerre közelítettünk a magyar történelemhez, a magyarság megmaradásához és a magyar költészethez. Mert Nagy Lászlóval mindig a történelemhez és a művészethez való viszonyunk erkölcsi alapjairól gondolkoztunk, sosem konkrétan alkotói vagy technikai kérdések merültek föl, mert azok részletkérdések, csak az alapkérdések kerültek szóba. És ezek mindig arról szóltak, hogy hogyan lehet igazat mondani ennek a nehéz sorsú és megtévesztett népnek vagy társadalomnak. Ezekből a beszélgetésekből, összejövetelekből én többet tanultam, mint hogyha elvégeztem volna több egyetemet, mert ilyen természetű a művészet. Ez egy alkotói és emberi kapcsolat volt egyben. 

– A dr. Béres Józsefről készített Kósa-film újabb közösen megvívott harcokat hozott. A Kisvárdán, igen szerény körülmények között élő orvos nem toxikus gyógykészítményéről, illetve annak életmentő hatásáról szóló, titokban készített tízórás dokumentáció szintén a filmgyár nagytermében került bemutatásra, nagyjából ugyanabban a baráti körben. A film a Tízezer naphoz hasonlóan rögtön a vetítést követően egy páncélszekrény mélyére került…

– Mivel bizonyos megszólaltatott betegek a gyógyulás gyanújába keveredtek, ahogy a film véget ért, azonnal megjelentek az illetékes hatóságok, és a filmet az első kockától az utolsóig lefoglalták. Tíz évig én se nézhettem meg. Éles harcba keveredtünk tehát egy más természetű hatalommal, amelyik attól félt, hogy ha ezt a filmet nyilvánosságra hozzák, akkor elszöknek az emberek a kórházakból. Mi nem állítottuk azt, hogy mindenki meggyógyul, csak azt rögzítettük, amit láttunk és tapasztaltunk. Béres József mint kuruzsló ellen készen állt a vádirat, tizenöt évre akarták elítélni. Mentenünk kellett őt, hogy ne öljék meg, de mentenünk kellett a reményt is, hogy létezhet esetleg egy másféle orvoslás. Akkor én már rég a tűrhetetlen kategóriába tartoztam. Ezt a negyedik „T”-t Aczél György találta ki (a támogatott, tűrt, tiltott kategória után), amelyikbe engem sorolt be elsőnek. Összeomlottam megint, és nem tudtam védeni magam, mert csak a filmem tudott volna igazolni. Ismét teljes kitettségbe, kiszolgáltatottságba kerültem. Nagyon nehéz napjaim voltak, és bizony ilyenkor az emberben sajnos az is fölmerül, hogy alkalmas-e erre a világra… Egy éjszaka már a végső mélyponton voltam, amikor valaki csengetett a Keleti Károly utcai lakásajtón. Ott állt Nagy László, és azt mondta, hogy belegondolt, milyen helyzetbe kerültem, ezért eljött, és valahogyan segíteni akar, mondván: én megtettem a magamét, hát most ő következik. Leült, elővette az „irkáját”, és készített velem egy interjút a nyilvánosan le nem vetített és hivatalosan betiltott film közérdekű tétjeiről. 

– Az Élet és Irodalom szerkesztősége által nyomdába küldött anyagot végül a megjelenés előtti este, felsőbb utasításra bezúzták. Mire másnap a költő „elbotozott” az újságoshoz, és a rendező is hozzájutott a laphoz, már nyoma sem maradt az interjúnak. Ahogy a Béres-film is a feledés homályába merült. 

– Így aztán Laci is belekerült mellém a tűrhetetlen kategóriába. Nem szakmailag hozott tehát össze bennünket a sors, mert én nem kotnyeleskedek bele a költészetbe, Laci pedig nem volt filmes, de a felelősségérzetünket tekintve közösségben voltunk. Azt is elmondhatom végül, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy egyáltalán találkoztam Nagy Lászlóval, és barátomnak tekinthettem. Ez a kapcsolat pedig nem halványodott el a múló idővel sem. Ma is, hogyha nehéz napjaim vannak, elő-előveszem az írásait, és igyekszem ehhez a barátsághoz hűséges maradni. Látod, most is lenne millió dolgom, amit el kéne végezni, mégis leülünk, összekönyöklünk, pár percet beszélgetünk, és megint csak ott vagyunk, hogy az ő mértékei szerint váltunk szót, mert nincs, aki őt helyettesíthetné. Nem látok olyan embert a magyar költészetben, de a magyar közgondolkodásban sem, aki hozzá fogható volna, aki törvényt szabna. Látok megkeseredett, visszavonult zseniket, akikkel találkozom, és panaszkodnak nekem, hogy borzalmas, hogy hova jutottunk, és hogy ők már mindennek hátat fordítottak. Laci nem fordított hátat, hanem kimondta, megnevezte a bajokat, és mindenekelőtt mértéket támasztott. Nem bántott senkit, nem akart hatalmat, de ahogy írta, a verseiben hatalom volt. És hatalom van bennük ma is. De Nagy László nincs. Nagy László hiánya van.

A cikk a Credo magazin, 2019. 3–4. számában jelent meg.

A magazin  megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.