Christine Eichel számára – egy lelkész lányaként, újságíróként és íróként – a lelkészi pálya a mai napig irigylésre méltó szakma, és úgy véli, olyan emberek végzik ezt, akik életük egy pillanatában metafizikai hajléktalanként arra szánták magukat, hogy Istennek szolgáljanak. Ezzel arra utal, hogy a lelkészi hivatás anakronisztikus dolog.

Eichel evangélikus lelkészekkel és lelkésznőkkel készített hosszú interjúi során vizsgálta ezt a kérdést, és egy könyvet is megjelentetett a témában. Bár a gyülekezeteknek egyre többen fordítanak hátat, és manapság már nem lehet népegyházról beszélni, a parókia - mindenekelőtt Németország vidéki részein – még mindig fontos intézmény, ahol megéri élni és dolgozni.

„A hivatás és az élet keveréke sok boldogságot tartogathat. Ha az ember a falu kozmoszába beilleszkedik, akkor történetekben, emberi életrajzokban, sorsokban részesül és beszélgetőpartnerré válik” – mondja Eichel.

De ebben van a lelkészi életpályának az egyedülállósága is. Egyetlen ember felé sem viseltetnek az emberek annyi bizalommal, mint a lelkészek felé. Épp a lelkészlakásban észlelhető ez a multifunkcionalitás: „Nem professzionális pszichológus, így a beszélgetést egy Miatyánkkal zárják. Ez a spirituális erő egyetlen más hivatásból sem árad.”

Már régen nem akar minden teológus lelkész lenni

Németország majdnem 17.000 evangélikus parókiáján kereken 14.000 lelkész és lelkésznő él. A következő években azonban egyfajta nyugdíjazási hullám fog végigsöpörni Németország tartományi egyházain. Nincsen meg az elégséges utánpótlás. Bár még az 1980-as évek közepén kereken 12.000 teológushallgató volt, jelenleg ez a szám 2.300.

Már régen nem akar minden teológiát hallgató diák a stúdiumai után a parókiára költözni, sokan épp a szabadság hiánya miatt – véli a müncheni Lajos Miksa Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének professzora, Friedrich Wilhelm Graf.

„Vannak még olyan tartományi egyházak, amelyek nem készek arra, hogy a teológusok számára nemzeti állásbörzét hozzunk létre. Ráadásul ez a hivatás más akadémiai szakmákkal összehasonlítva nincs is olyan jól megfizetve” – panaszkodik Graf.

Ezért aztán a 21. században még mindig a sokszáz éves tartományi egyházi alapok vannak érvényben. A segédlelkész és a lelkész mindig csak a saját hazai egyházában helyezkedhet el. Egy másik tartományi egyházba való átigazolás komplikált, a kiküldő és a befogadó tartományi egyházi hivataloknak is egyet kell érteniük ezzel. Így lehet az, hogy a teológiai hallgatók közül sokan más munkaadó után néznek. Elmennek a média- vagy a reklámszakma világába, esetleg nagyobb konszernek személyzeti részlegeire.

„A jó teológusok tömeges elszivárgása figyelhető meg. Már nem úgy van, hogy egy jó teológiai záróvizsga után az egyházi vezetéshez mennek az emberek” – így Graf. A tartományi egyházak a fiatalok számára nem vonzóak, ezért a lelkészi pályának már nincsen meg a vonzereje. Az nem elég, hogy a gimnáziumokban szórólapokat osztogatunk, amelyeken a lelkészi pályát népszerűsítjük – véli Graf.

Már alig van klasszikus lelkészcsalád

A tartományi egyházi hivatalok felelősei részben még mindig az elmúlt századok gondolkodási mintái szerint viselkednek. A Württembergi Tartományi Egyház olyan ösztöndíjat írt ki, amelyben lelkészek gyerekeit keresték, akik teológiát tanulnának, majd ezután evangélikus lelkészi szolgálatba állnának. Az a céljuk tehát, hogy a lelkészi hivatás továbböröklődjön.

„Annak idején egész lelkészdinasztriák voltak a protestáns Németországban. Az 1960-as évektől azonban mindez jelentősen megváltozott. Sok teológushallgató az első saját családjában, aki lelkész szeretne lenni” – mondja a müncheni teológusprofesszor.

A klasszikus lelkészcsalád, amely generációkon át élt egy parókián, ma már a múlté. Már régen nincsen meg a klasszikus szereposztás sem, amely szerint a férfi prédikált, a feleség pedig az orgonán játszott és a gyerek-istentiszteletet tartotta. Már kereken ötven éve lelkésznőket is ordinálnak. A lelkészi állások egyharmadát ma már nők töltik be Németországban.

Több menedzsment és kevesebb teológia

Az is aggodalomra ad okot, hogy a válások száma megnőtt, és különösen a protestáns egyházak lelkészeinél ez a szám rendkívül magas. Talán annak a következménye ez, hogy sok parókián nem lehet szétválasztani a nyilvános és a privát életet, a munkát és a szabadidőt egymástól. A parókián mindig ég a villany, és mindig csenget valaki, mert a gyülekezeti tagok elvárják, hogy a lelkész elérhető legyen. Ez olyan terhet jelent, amelyet nem minden házasság és család bír ki.

A lelkészek és lelkésznők emellett manapság már nem csupán lelkigondozói, hanem inkább menedzserei a gyülekezetüknek. Építkezések, szerződések, gyülekezeti vezetőségi ülések, költségvetési tervek stb. - ezek mind olyan feladatok, amelyeknek elvégzésére nem képezik ki a lelkészeket. Ha pedig egy gyülekezet emellett gazdaságilag rákényszerül arra, hogy 10-12 vagy még több szórványhelyet egyesítsen magában, máris ott a túlhajszoltság.

Friedrich Wilhelm Graf arra is panaszkodik, hogy a lelkészlakásokban a képzettségi szint lesüllyedt. „Átéljük azt, hogy a hivatásunkat az intellektus lehagyja. A teológia sok lelkész számára már nem játszik szerepet az önértékelésében. Számos olyan hírt hallok segédlelkészektől, hogy a lelkészi munkaközösségekben azt mondják nekik az idősebbek, hogy felejtsék el azt, amit a teológián tanultak” – jelenti Graf.

Különböző hivatásképek Uckermarkon és Berlin centrumában

Markus Dröge berlini püspök a borús analízisek ellenére hisz abban, hogy a jövőben a parókiák - különösen is vidéken - élettel telhetnek meg. A gyülekezeteknek és a bennük szolgálóknak végig kell azt gondolniuk, hogy mit kínáljanak egymásnak kölcsönös alapokon és mit várjanak el egymástól. Bár a lelkészlakásokban továbbra is világítani fognak a lámpák hétfőtől vasárnapig, de sajnos már nem mindegyikben. Intelligens és individuális megoldásokat kell találni. El kell felejteni azt a lelkésztípust, aki évtizedeken át hűségesen és bátran szolgálta a gyülekezetet. Ez ma már az egyháztörténeti múlté.

„10 évvel ezelőtt kiadtunk egy füzetet, amelynek Lelkészkép volt a címe. Ma már nem adunk ki ilyet, mert nincsen ilyen képünk. Különböző lelkészelképzeléseink, különböző képzeteink vannak a lelkészekről, ahogyan különböző hivatások is vannak. Más lelkésznek lenni Uckermarkban és Berlin közepén. Teljesen más képességek kellenek. Ezért aztán a lelkészek is különböző helyeket pályáznak meg, mert azt mondják, hogy valószínűleg ez vagy az a munka az, amit ők keresnek a maguk számára” – véli Markus Dröge püspök.