Evangélikus presbiterek a második ötszáz évben

Evangélikus presbiterek a második ötszáz évben

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Fábri György
Nagy áldása egyházunknak, hogy a presbiteri szolgálatot teológiai és gyakorlati oldalról egyaránt gondosan és nagy tudással támogató intézményeink, szakembereink munkálkodnak közöttünk évek óta. Az ő – jelen összeállításban olvasható – gondolataikhoz az egyházunk konkrét helyzetéből és teendőinkből adódó megfontolásokat igyekszem hozzáilleszteni.

Talán furcsának hat, hogy a világi szolgálattevők kapcsán elsőként a teológiát tartom fontosnak hangsúlyozni. Azonban jómagam úgy látom, az összes strukturális, működési és népmozgalmi nyomorúságunkat megelőzi (mi több, jórészt okozza is…) egyházunk és személyesen a mi magunk mindennapjainak teológiai gyengülése.

Teológia, hitmegélés. Evangélikusnak lenni persze szocializáció, kulturális hagyomány, közösségi működés is – de elsősorban az ötszáz évvel ezelőtti tételek első pontjának az újra és újra megélése: a mindennapi megtérés. Ehhez szükséges a tanítás tisztasága az igehirdetésben és egyházi közösségeink életében és a tanítás mély megértése, értelmezése a mai valóságban. Ez közös dolgunk, a ma presbitere nem bújhat ki annak a felelőssége alól, hogy visszahozzuk együttléteinkbe a Bibliáról, Krisztus tanításáról és a megváltás művéről szóló közös gondolkodást, imádságot. Tehát a presbiter nem pusztán egy demokratikus szervezeti forma szavazója, hanem a gyülekezet teológiai-hitmegélési közös munkájának ösztönző, nagyobb terheket vállaló aktivizálója is.

A lelkészi munka támogatása. A most formálódó lelkészi életpályamodell a Láthatóan evangélikus stratégia első célkitűzésének teljesítéséhez visz közelebb: régóta esedékes teendőnket foglalja egységbe az anyag lelkészeink javadalmazásának méltó szintre hozásának igényével, a lelkészek szakmai-mentálhigiénés támogatásával. De ez csak akkor valósulhat meg, ha túllépünk a sok helyütt megkövesedett modellen, amelyben a lelkészeinkre hagytuk-terheltük a gyülekezeti élet szervezésének minden gondját-baját. Emellett a presbiterek a gyülekezetek egésze számára átláthatóvá kell tegyék a tehervállalások valós mértékét és lehetséges forrásait, a gyülekezeti gazdálkodásokat és a lelkészi jövedelmeket. A presbitériumoknak szembe kell nézniük a gyülekezetek-lelkészek közötti szolidaritás vállalásának teológiai és morális-szervezeti vonatkozásaival.

Egyházépítés, misszió. Az egyetemes papság azt is jelenti, hogy a missziót tanúságtétellel, hitünk nyilvános vállalásával, példás keresztény élettel nekünk magunkat is konkrétan és a gyakorlatban kell megvalósítanunk. Ennek – a népmozgalmi adatokat figyelve – talán az egyik legfontosabb iránya éppen az a közösség lehet, amelyet a presbiterek ismernek a legjobban: saját gyülekezeti köreink. Hosszabb (közel két évtizedes) időtávban vizsgálva azt látjuk, hogy évente tendenciózusan mintegy ezerötszáz evangélikusnak keresztelt gyermek nem jut el a konfirmációig; ez a 2000 és 2017 között elvesztett harmincötezer választó egyháztag kétharmada. Ha ehhez még hozzávesszük – becslések alapján –, hogy mennyi egyházfenntartó lett a tizennyolc év alatt konfirmált, harmincezernél is több fiatalból, akkor látjuk is a létszámbeli veszteség jelentős részének „forrását”: azokat a gyermekeket, családokat, konfirmáltakat nem tudtuk megtartani, akikhez valamiképpen már egyszer eljutottunk, kapcsolatban voltunk velük, tanítottuk őket. Vagyis, egy szemernyit sem engedve a teljes misszió elvárásából, „pusztán” egyfajta „belmisszióval” is közel szinten maradna egyházfenntartói közösségünk. Presbiterként a megkereszteltek, konfirmáltak megtartása az egyház közelében alapvető egyházépítési teendőnk.

Gyülekezeteink egysége. Az elmúlt évek külső hatásai nyomán a keresztényi mivoltunkra is rájátszó ellentétszítások szüremlettek be egyházunkba. A presbitereknek van leginkább módjuk arra, hogy ne engedjék gyülekezeteinket szétfeszülni mindezek miatt. Nekünk kell megélnünk és megküzdenünk magunkban, hogy különbözhetünk egymástól világlátásban, véleményekben, vérmérsékletben, kegyességben, de mindezt felülírja keresztény közösségünk a legfontosabban: Krisztus követésének feltétlenségében. Gyülekezetnek, egyháznak, keresztény közösségnek lenni annyit tesz számomra, hogy – Szabóné Mátrai Marianna bölcs megfogalmazásával élve – képesek vagyunk elhordozni egymás különbözőségét ebben a közösségben. A gyülekezetért viselt presbiteri felelősség közvetlenül kiterjed erre.

Strukturális egyszerűsítés. Kulcskérdése egyházunknak a gazdálkodási önállóság felé tett lépéseink rendszerszerű kidolgozása és érvényesítése. Itt országos modelleket is el kell indítani (befektetési, gazdálkodási innovációk), amelyek a gyülekezeteket közvetlenül is bevonhatják, de gyülekezeti szinten megkerülhetetlen teendőink vannak, elsősorban a személyes és gyülekezeti önfelelősség tudatosításában. Az egyházfenntartói járulék vállalásának elvárásában határozottabbnak kell lennünk. Ismerve kinek-kinek az anyagi nehézségeit, az áldozatvállalás és egymás segítése bizonyosan hordoz tartalékokat. Ha valaki nem szűkölködik nagy szegénységben, akkor havonta akár három-ötezer forint is a tehervállalások áldozatos, de reális mértéke lehet. Aki pedig a Jóisten kegyelmének és saját erejének, képességeinek köszönhetően tisztes jövedelmet tudhat magáénak, az ennél érdemben nagyobb vállalással képes kiváltani a szegényebbek forintjait. A presbiterek, akik közvetlenül ismerik a testvérek anyagi lehetőségeit, tudnak erről egymással nyíltan beszélni s az említett önfelelősséget, anyagi önállóságot megalapozó döntéseket hozni.

Hitvalló egyház, hitvalló presbiterek – 500+. Összefoglalva, látásom szerint Luther reformációs munkája nem szervezettel, hanem mozgalommal kezdődött. Sokkal több figyelmet, vállalást és erőforrást kell a különféle formalizált mechanizmusok mellett (akár helyett) egymás közvetlen megszólítására, támogatására fordítanunk. Hitmegélésünk hagyományosan szemérmes – bátrabban kell tanúságot tennünk Krisztusról a világban, s a látható evangélikusságot a hegyen épült városba kell felvinnünk. Erre egy olyan posztkonstantinuszi – vagyis nem a külső hatalmi struktúrákba függőségekkel beépült – egyház lehet képes, amelyben a presbiterek hitvallók, egymást és a közösséget megszólító Krisztus-követők. Ez adja az 500+ értelmét a reformáció előttünk álló fél évezredében.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 1314. számában jelent meg 2018. április 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Fábri György - presbiter -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!