Milyen kár, hogy ez már az utolsó esténk. Szívesen maradnánk még. De holnap reggel már csak a záróáhítat és a búcsúzás vár – a búcsúzás olyanoktól, akik egy hét alatt barátainkká váltak, a búcsúzás olyanoktól, akik most itt ülnek mellettünk, vidáman énekelve, csak úgy, mint mi. Milyen jó ez a pillanat, és ráadásul nem is álom, „… ne gondold, hogy álom, álom volt az egész”.

Megszólítottak. Mégpedig arra, hogy jöjjünk el Szigetszentmártonba. Valakik már jártak ebben a táborban közülünk, valakik pedig idén először indultak útnak. Rengeteg jó pillanatkép él bennünk. Mennyit nevettünk, amikor orrunkkal festettünk, és a többieknek kellett kitalálni, hogy mi az. Milyen megható volt leszedni azt a papírt a hátunkról, amire a többi ifis kedvesebbnél kedvesebb útravalókat írt számunkra. Milyen érdekes volt Jézust védeni egy „perben“ – és összességében milyen jó volt, hogy a délelőtti bibliaórákon az adott történeteket mindig másképp közelíthettük meg. Milyen vidáman teltek az örökzöld játékok, mint az „Üsd a jobboldalit“ vagy a „Szél fújja“. Nem is beszélve arról, hogy a tábori „családokban” készültünk például az egyik nap oltárképekkel, aztán címerekkel, máskor egy indulóval, vagy egy tánccal, majd a végén egy közös tv-adással örvendeztettük a többi táborlakót. Közben lement a csocsóbajnokság, egy jó nagy kenuzás, sok-sok strandolás meg egy zokni-zombi-játék, ami rendesen megfutatott minket. Ezek mellett úgy tudtunk pihenni, hogy szurkoltunk a magyar focicsapatnak az egyik Eb-s meccsükön, és így másfél órán át ők futottak, mi pedig csak ültünk piros, fehér, zöldre festett arccal és néha ujjongtunk. Egy ilyen gazdag program mellett ugyan sok szabadidőnk nem maradt, de ha igen, akkor akár boldogan és önfeledten labdáztunk a táborlakók legkisebbjeivel vagy beszélgettünk egymással.

Nem is olyan nagy csoda, hogy tényleg éreztük, hogy mit jelent az, hogy testvérek vagyunk. Így magunk között is, hiszen olyan jól megtaláltuk a helyünk ebben a közösségben – még azok is, akik először jártak Szigetszentmártonban – gyorsan összebarátkoztunk, sőt, talán nem túlzás azt mondani, hogy olyanok lettünk, mint a testvérek. Egy közösen töltött hét, amelyen megosztottunk annyi örömteli pillanatot, vagy épp bánatot. Egy közös hét, amelyen reggelente még fáradt szemmel egyszerre emeltük fel fejünk, amikor Imsi gitározva énekelte az ébresztőt: „Jó reggelt, Uram Jézus“. Egy héten át közösen izgultunk, hogy vajon elkészül-e a családi feladat még az esti áhitat előtt. Egy közös hét, amelyen ténylegesen ott voltunk egymásért, mi magunk között fiatalok, de vezetőink is mindig ott voltak értünk. Igazán testvérek lettünk, és ezért hálásak vagyunk.

Persze, az ottani szigetszentmártoni közösségünkben ott volt velünk Jézus is. Sok tagja vagyunk az egy testnek, és Krisztus a fő – ez volt a fő üzenete a záróáhítatnak. Meg valóban. Ezt éreztük mi is. Buzdító volt ez a hét arra is, hogy majd járjunk ifire, és legközelebb is menjünk el majd táborokba.

Valóban, megszólítottak vagyunk. Ahogy hangzik énekünk az esti Dunán át. Jó nekünk itt lennünk. Énekünk talán elér egészen a Duna túloldalára is, talán még ennél is messzebb. Talán emlékeinkben, szívünkben még akár jó néhány héten át felcsengenek ezek az énekek, felidéződnek kedves emlékek a táborról, behunyt szemmel még ott ülünk a stégen most is, hálás szívvel a közösségért, a közös hétért.