Garai Szilvia: Egy „okos” istentisztelet

Általában minden fontos dolog az életemben elsőre sikerül, és szinte mindig zökkenőmentesen megy minden. Nem így történt a teológiával. Például a felvételit majdnem elszúrtam. Az történt ugyanis, hogy egy félreértés miatt nem mentem be az egyik vizsgarészre, és úgy kellett utánam telefonálni, hogy jöjjek vissza. Most már vicces sztoriként mesélem a történetet, de akkor nem tűnt annyira mulatságosnak. A szeptember eleji beköltözés is tartogatott nem várt fordulatot. Nem olvastam el alaposan a levelet a kulcsátvételről, ezért amikor 6-án, vasárnap megérkeztem az összes holmimmal, gyorsan ki kellett találnom, mit kezdjek magammal, mert kulcs híján nem tudtam bejutni a szobámba. A nem túl kecsegtető indulás ellenére azonban teljes bizonyossággal érzem, hogy itt a helyem. Azt persze nem mondom, hogy minden könnyű, hiszen a változás mindig stresszel jár, de ezt gyorsan enyhíti az a sok áldás, amelyért csak hálát adni tudok. Ilyen például a szeretetteljes, befogadó közösség és az is, hogy végre igazán azt tanulom, amit szeretek. A nagy egyetemek után pedig valóságos felüdülés kis csoportban tanulni, ahol mindenkire odafigyelnek, és ahol mindenki számít. Ami igazán újdonság számomra, az az év közben befektetendő munka mennyisége. Már most kiderült, hogy itt nem lehet lábat lógatni a fél- év nagy részében és csak a vizsgaidő- szakban elővenni a könyveket, ahogy eddig megszoktam. Örülök azonban, hogy nem egyedül kell megbirkóznom az órákra való készüléssel, hanem ahogy csak tudunk, segítünk egymásnak. Azt viszont sajnálom, hogy a másik egyetemen lévő óráim miatt nem tudok annyi időt itt tölteni, amennyit szeretnék. Már most érzem, mennyire fárasztó ez a kétlakiság, bár közben a személyiségfejlődésre is utat kínál: ha nem akarom túlhajtani magam, muszáj visszavennem a perfekcionizmusomból… A legfontosabb változást hagytam a végére, a lelki formálódást. Erre azért van van szükségem, hogy Isten hűséges szolgája lehessek. Ne feledjük, mekkora dologra készülünk itt: Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére! Ehhez pedig teljes odaszánásra van szükség, és azt remélem, hogy a mostani csetlés-botlás, bizonytalankodás, félelem egy igazi, Istennek tetsző, egész életen át tartó istentiszteletnek a kezdete.

Veczán Zoltán: Mérföldkő

Egy testileg fárasztó, de lelkileg építő hatnapos ifjúsági tábor utolsó napján már tűkön ülve vártam, hogy másnap mehessek az orosi postára, hiszen édesapám a hét közepén telefonált, hogy levelem érkezett az Evangélikus Hittudományi Egyetemtől. „Örömmel értesítjük…” – ennyit olvastam el a levélből, hiszen ebből már tudtam, hogy felvettek. Nagy volt az öröm a család, a rokonság és a barátaim körében, és a hír gyorsan elterjedt a gyülekezetben, sőt a régi iskolámban is. Persze én is örültem, de valahogy az járt a fejemben, hogy elérkeztem egy mérföldkőhöz. Egy olyan életszakasz várrám, amely nagyban meghatározza további életemet, munkámat, hivatásomat. Tudatosult bennem az is, hogy el kell szakadnom a családomtól, barátaimtól, gyülekezetemtől. Bár a kollégistaélet nem szokatlan, furcsa volt belegondolni, hogy – mivel a Nyíregyháza–Budapest-távolság megtétele heti rendszerességgel nem túl időtakarékos – a hétvégéket nem a családommal, az otthoni gyülekezetben fogom tölteni, hanem más környezetben, más emberek között. Szeptember első napjaiban eljött a beiratkozás ideje, elkezdődött a pesti élet. Nyíregyháziként azt hittem, hasonlóan könnyen fogok boldogulni, mint otthon. Édesapám azonban ismeri a fővárost, és lelkemre kötötte, hogy térkép nélkül el ne induljak. Igaza volt, már az első nap eltévedtem volna, amikor nekiindultam gyalog „körbenézni”. Azt pedig külön kegyelemként élem meg, hogy a teológusotthon a teológia mellett van. Az évnyitót nagy izgalommal vártam, hiszen ezen az alkalmon fogadott rektor úr személyesen is hallgatóvá, és tettem fogadalmat Isten előtt. Az azt követő piliscsabai csendeshétvégén jobban megismerhettük egymást a többiekkel, és külön öröm volt számomra, hogy személyes beszélgetéseket tudtam folytatni olyanokkal is, akik első ránézésre visszahúzódónak tűntek. A teológusotthonban úgy érzem magam, mintha családban lennék. Nap mint nap tapasztalom, hogy szeretettel fordulnak hozzám diáktársaim, tanáraim. Ahogy a felsőbb évesektől hallottam, lesznek nagyon kemény idők, biztosan fogunk pofonokat kapni, de abban is biztos vagyok, hogy egymást biztatva, támogatva túl fogunk jutni ezeken az akadályokon, és ha Krisztusra építjük ezt a közösséget, megtapasztalhatjuk megtartó erejét.