– Lelkész úr, mindenekelőtt fedjük fel olvasóink előtt kiváló magyarnyelv-tudásának a titkát!

– Egyházi szolgálatom nem a Budavárban kezdődött Magyarországon, hanem a kilencvenes évek közepén Szekszárdon. Teológiai tanulmányaim alatt ismerkedtem meg a Magyarországi Evangélikus Egyház mostani elnök-püspökével, aki ösztöndíjasként készült Erlangenben doktori disszertációjának megírására. Mivel nekem a diploma után egy-másfél évet még várnom kellett volna, hogy szűkebb pátriámban – a vesztfáliai egyházban – megüresedjen szolgálati hely, Fabiny Tamás tanácsára „bejelentkeztem” Szekszárdra. Mintegy másfél évig szolgáltam segédlelkészként az akkori parókus, Johann Gyula mellett, de néhány távolabbi sváb településen is tartottam német nyelvű istentiszteleteket.

– Ugye jól sejtem, hogy a Szekszárdon töltött másfél esztendő az ön életében meghatározóbb volt, mint a budavári évtized?

– Szekszárdon főként idősek jártak az alkalmaimra. Idősek, akik nemegyszer elérzékenyültek attól, hogy anyanyelvükön hallgathatják az evangéliumot. Azért a szekszárdi gyülekezet ifjúságában is voltak németül értő fiatalok, és az egyik egyetemista lány, Hidasi Judit később velem is tartott Németországba. Merthogy 1999-ben összeházasodtunk... Szekszárdon volt az esküvőnk két nyelven. Magyarul Johann Gyula, németül édesapám végezte az esketési szolgálatot.

– Vesztfáliai lelkészkedés után immár háromgyerekes családapaként pályázta meg – többek között szintén Fabiny Tamás ösztönzésére – a Budapesti Német Ajkú Evangélikus Egyházközség hat plusz három évre elnyerhető lelkészi állását. A budavári azonban merőben más összetételű gyülekezet.

– Az evangélium viszont ugyanaz! Szekszárdon megtanultam, hogy az erőt maga az evangélium adja az embereknek. Nyilvánvaló, hogy egy zömében értelmiségiekből álló közösségben más szavakkal kell prédikálni, de a Magyarországon csak ideiglenesen élők is vágynak az „otthonérzetre”. És az evangélium lelki otthont ad! Ráadásul a két gyülekezet tagjaiban van még egy hasonlóság. A svábok Magyarországon ugyan itthon vannak, a kitelepítések megrázó emléke miatt picit mégis idegennek érezték magukat. Ebben a helyzetben az egyház és a gyülekezet nagyon fontos volt a számukra. A budavári közösség tagjainak többsége – akár tanulni, akár dolgozni érkezett ide – eleve tudja, hogy csak átmeneti otthona ez az ország...

– Na jó, akkor felteszem azt a kérdést, amelyet csak őszintének érzett válasz esetén írok bele a cikkbe: ha az ön budavári szolgálatát nem korlátozta volna eleve kilenc évre a német egyházi törvény, szívesen maradna még?

– Tessék adni szerződést, rögtön aláírom!

– Ennyire jól érezte itt magát?

– Olyannyira, hogy úgy véljük: számunkra az Úristen készítette elő ezt a szolgálati helyet. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a gyülekezeti élet a német ajkú közösségben folyamatosan változik, hiszen a gyülekezet tagjai is folyamatosan cserélődnek. Van persze néhány – Magyarországon végleg megtelepedett – oszlopos tagja a közösségnek, mint például a gyülekezet 1993-as önállóvá válásában, majd húsz évvel ezelőtti hivatalos megalakulásában is meghatározó szerepet játszó Albrecht Friedrich lelkész, ám jól érzékelteti a helyzetet, hogy most már én is a legrégibb gyülekezeti tagok közé tartozom. És talán a legidősebbek közé is, amivel egy százötven-kétszáz fős egyházközség esetében másutt aligha dicsekedhetne el az ember ötvenévesen. Búcsú-istentiszteletemen hat felügyelő is jelen volt. Mármint abból a hétből, akik az elmúlt kilenc évben mellettem szolgáltak. Ezért mégis azt kell mondanom: bölcs dolog, hogy hat, illetve maximum kilenc év után lelkészcserét ír elő az egyházi törvény.

– Hogyan összegezné budavári szolgálatának a tapasztalatait?

– Az említett sajátosságtól eltekintve az elmúlt kilenc évben is teljesen „normális” gyülekezeti élet zajlott. Istentiszteletekkel, bibliaórákkal, esküvőkkel, keresztelőkkel, konfirmációkkal... Tény, hogy temetés nálunk alig volt. Ugyanakkor a gyülekezetben van egyfajta „búcsúztató kultúra”. Az én búcsú-istentiszteletemen sem csupán engem búcsúztattak, hanem néhány más családot is, amelyek idén nyáron szintén költöznek. És gyülekezetünknek ez a búcsúztatós hagyománya szimbolikus jelentőséggel bír. Hiszen mi mindnyájan átmeneti jelleggel tartózkodunk földi otthonainkban. Krisztus egész vándorló népének az a reménysége, hogy végső, állandó otthonunk az Úrnál van. A Budapesti Német Ajkú Evangélikus Egyházközséghez tartozók számára ez az üzenet talán könnyebben érthető.

– Apropó, mi a helyzet a gyülekezet lelkiségével?

– Magamat én inkább konzervatív lelkésznek tartom, Németországban akár a pietisták közé is sorolhatnak. A budavári német ajkú gyülekezetnek azonban van egy-két magyar tagja, és egyikük szerint én tulajdonképpen liberális vagyok. E tekintetben a gyülekezetnek nincs és nem is lehet egységes igénye a lelkészével szemben, hiszen maguk a gyülekezeti tagok is különböző kegyességi irányzatokat képviselő közegből érkeznek. Elvárás az lehet, hogy a lelkész mindenkivel szót tudjon érteni. Megjegyzem, nem csak németországi tagjaink vannak: működik egy osztrák csoport, de megfordulnak nálunk finnek, hollandok, svájciak és más nemzetek tagjai is.

– A német sajtó szinte a kezdetektől – mondjuk így – „averzióval” viseltetik az Orbán-kormánnyal szemben, márpedig az ön budavári szolgálata nagyjából lefedte az Orbán-kormány két ciklusát. Kíváncsi volnék személyes véleményére. Annál is inkább, mert a kezemben lévő plakát tanúsága szerint lelkész úr áprilisban előadást tartott Budakeszin Az elmúlt évek Magyarországon egy német lelkész szemével címmel.

– Az igazság az, hogy én ezt a plakátot most látom először. Emlékezetem szerint nem is előadást tartottam, hanem – Lackner Pál lelkészkollégám invitálására – kötetlen beszélgetésre vállalkoztam a Budakeszi Protestáns Körben, amit amolyan bibliakörnek gondoltam. Így is készültem. Szóba kerülhettek ugyan közéleti kérdések, de akkor valószínűleg csalódást okoztam a jelenlévőknek, mert én legalább annyira kritikusan tekintek Németországra, mint Magyarországra. A német sajtó kritikája egy dolog, de amikor az ember itt van, akkor látja, hogy semmi sem fekete-fehér.

– Mire ez az interjú napvilágot lát, lelkész úr már új szolgálati helyére költözik. Ám nem vissza Németországba, hanem Ausztriába.

– A Grazhoz közeli Peggau gyülekezetében fogok szolgálni. Mi tagadás, nem szerettünk volna távol kerülni Magyarországtól, ezért örömmel éltem az osztrák evangélikus egyház kínálta lehetőséggel. De mint említettem, jó, ha mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy ezen a földön mi mindenütt csak vendégek vagyunk. És a mennyországban valószínűleg annak sem lesz jelentősége, hogy valaki magyar, német vagy épp osztrák.
 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2018. július 29-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.