Az interjú szerkesztett változatát az Evangélikus Élet következő számában olvashatják.

– Korábban már többször nyilatkoztak a házasságukról, ezért talán nem érhette önöket meglepetésként a felkérés, hogy idén legyenek a házasság hetének arcai. Vagy mégis?

Dobay Eszter: Rudi többször adott interjút a cégével kapcsolatban, de ezekben csupán néhány szó esett a családról és a gyerekekről, ezért teljesen váratlan és meglepő, de nagyon megtisztelő volt a felkérés.

Semsei Rudolf: Sokat gondolkodtunk, tudunk-e érdekes dolgokat továbbadni, jó üzeneteket megfogalmazni a házasság előtt állóknak vagy az ifjú házasoknak, de megnyugtatott az a tény, hogy mi is szerepet vállalunk a házasság előtti felkészítésben a Szent Imre Plébánián, így bíztunk benne, hogy mint „nagykövetek” is működni fogunk. A felkészítéskor is megmutatjuk, elmondjuk, hogy keresztényként ugyanolyan örömeink, bánataink vannak, mint bárki másnak. Csak a mi életünkben emellett ott van Krisztus. 

– Mit tapasztaltak a jegyesoktatáson?

S. R.: Minden ifjú pár az esküvőre készül, nem a házasságra, ez szerintem súlyos probléma és megoldandó kérdés. De hisszük, hogy ha vége lesz ennek a bombasztikusan sűrű, figyelemfelkeltő hétnek, akkor nemcsak mi fogunk adni az embereknek, hanem a mi házasságunk is gazdagodni fog.

– Miért lett „Csapatjáték szerelemmel” a mottójuk?

S. R.: Az ötlet onnan ered, hogy nagyon szeretünk vízitúrázni. Amikor kenuba szállunk, a túravezető először elmondja a szabályokat. Külön oldalon ülünk, és mindenki egy oldalra húzza az evezőket. Ha valamelyikünk kicsit is lustálkodik, a hajó elkanyarodik. Én pedig hiszek a csapatjátékban a hivatásomban és otthon is. Úgy érezzük, így, együtt tudunk kiteljesedni. Ilyenkor a mi kerül előtérbe, nem az én. Fontos a házasságban, hogy egyenrangú partnerek legyünk, és életre szóló élmény legyen az egész. A házasság igazi csapatjáték, annak minden örömével és ajándékával együtt.

D. E.: A szerelem pedig ott van közöttünk, igaz, olykor átvált szeretetbe, de aztán újra átcsap szerelembe. A csapatjáték pedig valóban az életünk minden területén jelen van. Munkahelyen, családban, gyerekek közötti összhangban, de az óvodai és iskolai közösségekben is, sőt a házas közösségünkben is. 

– Hogyan jutottak el odáig, hogy eldöntötték: egy kenuban szeretnének evezni?

D. E.: Viszonylag korán megismerkedtünk, én tizenhét voltam, Rudi tizenkilenc. Az akkori párom mutatta be nekem Rudit mint a barátját egy szalagavatón a kertészeti egyetemen. Kezet fogtunk, bemutatkoztunk, majd Rudi távozott, és legközelebb egy óriási hangfal tetején láttam táncolni. Bevallom, már akkor megfogott ez az életszeretet és energikusság. Párhuzamosan éltük az életünket, de öt évvel később összesodort minket a Jóisten.

S. R.: Eszternek akkor beteg volt az édesanyja, és ebből feszültség is volt: mennyit tud vele lenni, mennyit lehet velem. Nehéz időszak volt, mert Eszternek meg kellett osztania az erejét, én pedig akkor nem voltam korrekt játékos, hiányzott belőlem a megértés. Az édesanyja sajnos meghalt, de utána próbáltam Esztert támogatni, és így jó irányba mozdult a közös életünk.

– Manapság az emberek többsége sokat vacillál a döntés előtt, sokszor csak akkor házasodnak össze, amikor már megfogant a gyermek. Önök hamar összekötötték az életüket?

S. R.: Számomra természetes volt, hogy Eszter lesz a párom. Meg is kértem a kezét, de ő nem az a nyakba borulós típus, és kért egy hét gondolkodási időt. Erre egyébként különbözőképpen emlékszünk. Ő azt mondja, hogy időt kért, én egy zavarodott pillanatomban azt hittem, talán nem is akarja, hogy én legyek az élete párja. Végül volt egy kis magyarázkodás, és igent mondott. Ami a mai helyzetet illeti, valóban nagyon hiányzik a fiatalokból az elköteleződni vágyás. Egy felmérés szerint az Y és Z generációs fiatalok ötvenhét százaléka a világ körüli utazást mondja az életcéljának, negyvenhét-negyvennyolc százalékuk a közösséghez való tartozást érzi nagyon fontosnak. Tehát van remény. A saját gyerekeinken is látom, fontos nekik, hogy társaik legyenek az élet különböző helyein. Hiszek abban, hogy ha vannak élő kapcsolatok, nem virtuális társak, hanem valódi közösségek, akkor gyorsabban kialakul a ragaszkodás és a vágy arra, hogy valakivel le akarjuk élni az életüket. Sokkal pozitívabban látom most ezt az egészet, mint pár éve. Emellett fontos, hogy a Jóisten is benne legyen a kenunkban, hogy ő is tudja kormányozni az életünket. Oda is kell adni neki az egész hajónak a vezetését, de közösen kell eveznünk.

– Volt olyan, hogy válságba került a kapcsolatuk? Ha igen, hogyan keresték a megoldást?

D. E.: Volt egy konfliktusunk a ma már négyéves kutyánk miatt. Anna lányom, aki akkor tizenkét éves volt, nagyon szeretett volna kutyát. Ígérte: lesz ideje, hogy mindennap levigye majd sétálni. Demokratikus szavazással, öt igennel, az én egyetlen ellenszavazatommal megszavaztuk. Elmentünk Mohácsra, hogy megnézzünk egy kutyát, és haza is hoztuk Gofrit. Egy idő után lankadt a gyerekek érdeklődése, így rám maradt a kutya. Bevallom, nem győztem elégszer Rudi fejéhez vágni, hogy az történt, amit nem szerettem volna…

S. R.: …volt is egy erős mosolyszünet miatta. Beláttam, hogy hibát követtünk el. Próbáltam megoldani, de Eszter minden pillanatban a fejemhez vágta a kutyadolgot. Mondtam is neki akkor, hogy ennél tovább nem tudok már szenvedni emiatt… és végül meg tudtuk beszélni a dolgot. De olyan igazi nagy válság még sosem volt kettőnk között. Nagyon fontos, hogy beszélgessünk a problémákról. Amikor lejtmenet van, már nehéz visszarántani a kapcsolatot. Eszter nehezebben mondja ki a gondokat, de látszik rajta. Nekem törekednem kell arra, hogy „a nap ne nyugodjék le haragotok fölött” [Ef 4,26], ő azonban gond nélkül le tud csillapodni. Én csapkodok az ágyban, forgolódom, megpróbálok minél hangosabb lenni, hátha megbeszéljük. Ő ezeket a szituációkat kifejezetten élvezi.

D. E.: Én az a típus vagyok, akinek a gondok, súrlódások esetében kell egy nap. Magamban kell feldolgozni, megrágni a dolgokat, utána tudok csak beszélni róluk.

S. R.: Az is igaz, hogy jelentéktelen dolgokkal nem szabad foglalkozni. Nem kell, hogy járjon rajta az agyunk. Ilyenkor nálunk jól bevált módszer a kő-papír-olló. Sok vitát elrendezünk ezzel a gyerekek között is. Vannak problémák, amiket el kell engedni.

D. E.: A kérdések eldöntése mellett a kő-papír-olló humort is visz a játékba, és eltereli más irányba a figyelmet.

– Azt hittem, azt fogják mondani, hogy az időhiány miatt lehet válság önök között. Rudolf a vendéglátóiparban dolgozik, igencsak elfoglalt üzletember, akinek több étterme, cége van… Hogyan tudják ezt összhangba hozni a családi élettel? 

D. E.: Rudi valóban elfoglalt, de ügyesen tudja beosztani az idejét. Számomra természetes, hogy ő dolgozik, pénzt keres. Amikor elmegy reggel nyolcra, és hazajön este nyolckor, tudom, hogy effektív és hatékony munkát végez, és nem csak kávézgat a munkahelyén. Amikor kicsik voltak a gyerekek, sokat volt távol, hiszen akkor indult be a vállalkozása, de úgy fogtam fel, hogy remélhetőleg ez csak egy szakasza lesz az életünknek, ezt át kell vészelni. És amikor velünk volt, akkor teljesen ott volt, kivette a részét a gyerekek körüli teendőkből, a házimunkából. Azt éreztem, hogy maximálisan a családnak is odaadja a szabadidejét. 

S. R.: Eszter jó társ abban, hogy ha hazajövök, nem kérdez a céges ügyeimről. Így itthon valóban ki tudok kapcsolódni. De mindig törekedtem rá, hogy ha hazajöttem, akkor csapatszerű, egészséges feladatmegosztás legyen. Kivettem a részem a vacsorakészítésből, a leckeellenőrzésből, fürdetésből, mikor mi kellett. Azt gondolom, hogy egy apának nyugodtan tisztába lehet tenni a gyereket, meg lehet nyugtatni, ha sír, és így tovább. Bizonyos feladatokat el kell vállalni, hogy a másik is ki tudjon kapcsolódni. Normálisan és egészségesen működik ez nálunk. Törekszem arra, hogy vacsorára hazaérjek. Az asztal nagyon fontos, nemcsak azért, mert vendéglátással foglalkozom, hanem azért is, mert ott tudunk egymással beszélgetni. Eszter rugalmas abban, hogy akkorra készül a vacsorával, amikorra hazaérek. A napot pedig esti ima zárja.

– Milyen példát hoztak otthonról? Milyen családban nőttek fel, mit láttak maguk előtt?

D. E.: Ketten voltunk testvérek, egy nővérem van. A közös étkezést én hoztam otthonról.

S. R.: Nálunk a feladatmegosztás volt a példa. Édesapám mindig kivette a részét a feladatokból.

– Mekkora szerepe van a kettesben töltött időnek az életükben? 

D. E.: Nagyon fontos a kettesben eltöltött minőségi idő. Mivel egyre nagyobbak a gyerekek, hét és tizenhét év közöttiek, ezért most már sokkal könnyebb. Amíg picik voltak, akkor is törekedtünk arra, hogy kimozduljunk, moziba vagy színházba menjünk. Nővérem és apósom sokat vigyázott a gyerekekre.

S. R.: Olyan alkalmakat keresünk, ahol visszatalálhatunk egymáshoz. Nemsokára kiröpülnek a gyerekek. Sok házasság ilyenkor kerül válságba. Tudatosan készülni kell arra, mi lesz, ha üres lesz a ház. Törekedni kell arra, hogy egyre jobb és mélyebb legyen a kapcsolatunk. Fel szokták tenni a klasszikus kérdést: ki a fontosabb, a gyerekünk vagy a társunk? Dogmatikusan mindig a társunknak kellene fontosabbnak lennie, de amíg a gyerekek kisebbek voltak, mindig a gyerekeket éreztük annak, hiszen bennük teljesedett ki az életünk. Ahogy kamaszodnak, megérezzük, milyen lesz, ha már nem lesznek velünk, és az ő családjukon kívül, egy második körbe kerülünk. Ezért most egyre inkább azt érzem, hogy mélyül a szeretetem Eszter iránt.

– Mi lehet a jó házasság titka?

D. E.: Példát kell mutatni, de ezt nem lehet pár mondatban elmondani. Nekünk a csapatjáték a kulcs. A miről gondolkodunk, és az én háttérbe kerül. Annak ellenére, hogy közben az énünk is kiteljesedhet. 

S. R.: Nem kell a saját énünket háttérbe szorítani, de tudni kell a helyét. Fontos az egymásért élés. Figyelembe kell venni, mi az, ami a társunk számára fontos. Fontos, hogy udvaroljak a feleségemnek. Keresni kell a lehetőségeket az apró, pici szívességekre. Tisztelni kell a másik embert. Nem lehet megalázni őt. A gyerekekkel kapcsolatban közös véleményt kell kialakítani, nem szabad, hogy egymás ellen dolgozzunk. Egy hajóban evezünk, együtt kell dolgozni a gyerekekért. Tudni kell azt is, hogy nem szabad a másik emberre ráerőltetni azt, ami számomra lényeges, ha neki nem az.

– Mindketten a katolikus egyházhoz tartoznak, de különböző utakon jutottak hitre.

S. R.: Eszter beleszületett egy katolikus családba, engem viszont kamaszkoromban egy pap vezetett be a hit dolgaiba. Ezért aztán én másképp is élem a meg a hitemet. Számomra a közösség nagyon sokat ad. Isten mindig értékes embereket vezetett elém, akikből gazdagodni tudtam. A hit része az életünknek. Avilai Szent Teréz mondta: „Úgy imádkozom, mintha minden Istenen múlna, de úgy munkálkodom, mintha minden rajtam.” Ezt élem meg: Isten a tenyerén hordoz, de mellette sokat kell nekünk is tenni.

D. E.: A cselekvő szeretetről beszélsz: nem elég az imádság, aktívan tenni is kell. Talán kettőnk között az a különbség, hogy számomra sok dolog egyértelműbb, mert gyerekkorom óta tudom, ismerem, benne élek. Rudi sokkal többet kérdez. De egyértelmű volt, hogy gyerekeinknek is átadjuk a hitet.

– Az üzleti életben tudják önről, hogy katolikus?

S. R.: A kollégákkal minél jobb kapcsolatot próbálok kialakítani. Meg kell érezniük, hogy másképp fordulok feléjük. Nem a termelékenységét és profitorientáltságát nézem az embernek, hanem azt, hogy ember. Van egy tálentumom: megtalálom azokat az embereket, akikkel jó csapatban dolgozni. Vannak persze olyan hadakozások, hogy a profitorientáltság vagy a keresztény értékrend hogyan tud egymás mellett harmonikusan elférni, de már a kollégáim is érzik a határokat ebben.

– Nem megszokott manapság a világnak ezen a felén, hogy egy házaspár négy gyereket vállal. Mindig is így tervezték?

D. E.: Nekem egy nővérem van, és ezt gyerekként kevésnek éreztem. Rudinak két húga van, ami már sokkal jobban tetszett. Gondolkodtunk azon is, hogy fogadjunk örökbe egy gyermeket, de ezt, bevallom, túl nehéz feladatnak éreztem. Megijedtem tőle, hogy nem tudnám annyira szeretni, mint a sajátjaimat. 

S. R.: Örökbe fogadni akkor lehet, ha mindkét fél ugyanannyira hisz ebben. Izgalmas, hogy a nagyobbik húgom örökbe fogadott egy kislányt négy éve, és őt teljesen befogadta a család, ugyanolyan szeretetet kap, mint bárki más. 

– Van olyan álmuk, amelyet együtt szeretnének megvalósítani? 

D. E: Hálás vagyok Istennek, mert mindent megadott. Az egészség nagyon fontos, bármennyire is közhelynek tűnik.

S. R.: Békés, boldog öregkort szeretnék, hogy ketten együtt tudjunk megöregedni, jó érzéssel gondolva gyerekeinkre és unokáinkra. Isten mindig segít és támogat bennünket, ezt hisszük.