Karácsonyi pompa, fények, forralt bor, szebbnél szebb ajándékok, halleluja-hang – ezek jutnak eszembe, ha a Deák tértől a Vörösmarty téren át a bazilikáig terjedő karácsonyi vásárra gondolok. Minden és mindenki azt sugallja, hogy vedd meg, tied lehet, örömet szerezhetsz. Mindeközben, már a metrófeljárótól jól észrevehetően egy fa áll, mely kilóg a kínált áruk sokaságából.

A fa, mely karácsonyt, az eljövendő ma is jelenlévő üzenetét hirdeti. Gondosan felaprított, majd egymásra rakott elemei gúlát formálnak, a tetejére csillag került. Nagy és mégis szerény, visszafogott. Díszei nem csillognak, a fák évgyűrűi vannak csupán néhol, jelzésszerűen lefestve. Körbe és bejárható. Belül a fa illata és fény vesz körül, mely a közel húsz méteres koszorú felé világít – felfelé. Bent le lehet ülni, meg lehet pihenni – a hidegben, mert fűtés nincs. Egy felépített, halom tűzifa – lényegében ennyi és mégis minden. Minden, amit egy karácsonyfa üzenhet. A pompától mentes őszinte tartalom fája, a nélkülözés, a köztünk lévő befogadás kérdése, a másik, a szegény, a rászoruló észrevételének lehetősége. Mint Betlehemnél, ahol bár senki nem tudta, hogy kinek keresnek helyet, ki az, akinek ott és akkor szüksége volt. Így a segítség is csak nehezen, épphogy csak megérkezett. Ma is hasonlóan vagyunk. Ha tudnánk, hogy ezzel a fával kinek segítünk, talán előbb adnánk mi is egy mázsával, vagy féllel, lehetőségünk szerint. Mert ha kevés is, de lehetőségünk van. De nem tudjuk és nem is sejtjük, hogy ma kinek segíthetünk. Annyit tudunk, hogy a közel százötven mázsa tűzifa a későbbiekben rászorulóknak fog meleget adni.

Addig is, mi is bemehetünk és leülhetünk a karácsonyfa meghittségébe, hogy a zúzmarás hidegben észrevegyük a körülöttünk lévőket. Azokat, akikről ez a fa szól. Azokat, akiknek a karácsonyi asztal nem a roskadozó meleg ételekről, hanem a szerényen megterített asztal körüli szeretet-közösségről szólhat. Azokról, akiknek az ajándék valamelyik segélyszervezeten keresztül érkezik. És általuk észrevehetjük őket. Arcokat láthatunk, akik a szomszéd utcában laknak, akiknek szegényes a ruhájuk, akikről tudjuk, hogy nélkülöznek. Vajon felfedezzük-e bennünk a Krisztus-arc ránk néző tekintetét?

Miközben ezen gondolkodom eszembe jut az innen nem is olyan messze található, a Deák téren álló szobor. A másik példa, mely mintha beszélgetne ezzel a fával. A szobor, mely Sztehlo Gábort, az embermentőt ábrázolja. Ő volt az az ember, aki a nélkülözés éveiben állt ki azokért, akiknek a karácsony csupán a gyászról szólhatott volna és tette ezt úgy, hogy a legnagyobb félelem közepette is azt érezhették otthonainak lakói, hogy valóban eljött a karácsony.

Eszembe jut a díszes, minden évben pompázatos Andrássy úton található könyvesbolt is. Ott, a sok szempontból méltán legendás Írók Boltjában idén a kortárs irodalmi élet kimagasló személyiségei hagytak kéziratokat, melyeket konzervekért, tartós élelmiszerért lehetett megvásárolni. Nyolc tonna élelmiszer került ennek köszönhetően nélkülöző családokhoz. És a fához visszatérve felvillan a kampány, aminek keretében a 1353-as számra több ezerszer érkezett sms és hívás, hogy másoknak is legyen, lehessen szép, áldott az ünnep. Példák, akik előttünk és köztünk járnak, tettek, amik meleget, élelmet és jó szót visznek közénk és a rászorulók közé egyaránt. Ezek azok, amik felmelegítik, lelki fénnyel töltik meg az adventi időszakot.

A nélkülözés fája, avagy a karácsonyi ünnep mögött megbúvó jelen – így is fogalmazhatnánk, ha a Hello Wood építész- és dizájnstúdió által tervezett fára tekintünk, melynek százötven mázsányi rönkjei a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet közreműködésével jutnak majd el nélkülöző családokhoz. Adományfa, mint ahogy a neve hirdeti, de lehetne szeretet- vagy áldásfa is, hiszen sokaknak nyújtja majd mindezt...