„Akkor is regény lesz ebből, ha a valósághoz egy pontot sem teszek hozzá, sem el nem veszek belőle. Regény, melyet csak a fékét vesztett emberi természet diktálhat. Milyen jó, hogy Isten minden történés felett Úr, és Úr marad mindig, bárha úgy látszik is, hogy a lovak közé dobta a gyeplőt” – kezdi naplóját Ruttkay Miklian Géza (Nagyi édesapja, a mi dédapánk) 1945. január 31-én a Fehérvári út 24. szám alatti pinceóvóhelyen, ahova a szovjet ostrom elől menekültek.

Ezekben a szokatlan, járványos napokban nekem is eszembe jutott, hogy naplót kéne írnom. (Hogy a dédunokáimnak legyen mit olvasniuk…) Hiszen történelmi időket élünk most is – igaz, más jellegűeket. A naplóírásból persze nem lett semmi, de azért sokszor eszembe jut a Pincenapló. 

Vajon ők hogy bírták?

Bezárva.

Ők a pincébe. Mi kisebb-nagyobb lakásainkba.

A cikk itt folytatódik.