A teológus hallgatónak, aki úgy érzi, hogy csakis teológiát tanulhat, nem szabad azt gondolnia, hogy bármiféle előnye lenne más egyetemistákkal szemben; meg fogja ugyanis tapasztalni, hogy azok az okok, amelyek őt ilyen feltétlenül a teológiához terelték, a tanulmányok során oly mértékben szünnek meg, hogy a megfelelő tanulmányok végén teljesen más okokból kell – ha egyáltalán kell – teológussá lennie, mint annak kezdetén.

Nem szabad azt sem gondolnia, hogy az „elhívás” egészen határozott élményére kellene várnia. Inkább vegye elhívásként azt, ha egyszerűen csak megragadta a teológia ügye és már nem engedi el. Persze ha valóban a teológia ügye az, ami megragadta, vagyis ha valóban elszánta magát arra, hogy Istenről, az ő igéjéről és akaratáról gondolkodjék, és „az ő törvényéről elmélkedjék éjjel-nappal” (Zsolt 1,2); ha valóban kész arra, hogy komolyan dolgozzék, tanuljon és gondolkodjék. Nem valamilyen elhívás-élmény, hanem a józan, komoly, felelős teológiai munka készsége jelenti a belépőt a teológiai tanulmányokhoz.

Beleviheti teológiai tanulmányaiba filozófiai, etikai, pedagógiai, népi (völkisch), szociális elkötelezettségét; ez hozzátartozik mint egész emberhez, és teológusként legyen valóban egész ember. Bizonyosan rossz teológus az, akit nem serkentettek éppen ilyen szenvedélyek. De teológusként tanulja meg és legyen annak tudatában, hogy teológus életének és gondolkodásának indítéka sohasem eredhet máshonnan, mint Jézus Krisztusnak, a feltámadott Úrnak a szenvedéséből. Nem a féktelen szenvedélyesség erejével rohamozhatók meg a tanulmányok, hanem a theologia sacra helyes tanulmányozása ott kezdődik, ahol az ember kérdezve és keresve a keresztbe ütközik, ahol Istennek az emberek gyűlölete miatti szenvedésében felismeri minden szenvedélyességének végét és tudomásul veszi egész életerejének ítéletét. Itt megy végbe az a nagy fordulat, amely átlendíti a teológiai tanulmányokat a teológiai tárgyilagossághoz. Itt a teológia munka már nem az énközpontú szenvedélyek leplezése, már nem monológ, nem a vallásosság kiélése, hanem felelős tanulás, hallgatás, figyelmezés Isten igéjére, ami ebben a világban nyilvánvalóvá lett, önmérséklet a minden mértéket meghaladóan fontos ügy láttán.

A fiatal teológus ebben az értelemben nyíltan és becsületesen akarjon teológus lenni, ellenkező esetben akassza szögre a teológiai tanulmányokat, inkább már ma, mint holnap. Ne szégyellje sajátos teológiai feladatát, és ne igyekezzék azt mindenféle, nem az ügyhöz tartozó dologgal szépítgetni. Miért lenne éppen a teológus részéről tárgyszerű és kívánatos, hogy az első szemesztertől kezdve az általa elért legmagasabb egyházi tisztségek betöltéséig a teológiai tudományról megvetően szóljon? Miért lenne különösen jó jel az ő számára, hogy kerüli az olyan becsületes teológusok társaságát, mint Pálon kezdve Augustinuson és Aquinói Tamáson át egészen Lutherig, azt gondolva, hogy az ő számára nem szükséges az, amit azok mérhetetlenül fontosnak tartottak? Amikor valaki könnyedén leráz olyan kérdéseket, amelyeket nála komolyabb és okosabb emberek fontosnak tartottak, lehet-e másra következtetni, mint rosszul palástolt tudatlanságra? Hogyan lehet elkerülni a csodálkozó kérdést: Teológusként helyeden vagy-e valóban? Talán egy sokkal csábítóbb, láthatóbb, tekintélyesebb, de másik hely van neked szánva. Mióta tesz valakit sajátosan teológussá, ha ő a teológia iránt közömbösen, a tömeg szája íze szerint beszél? És végül: Mióta tesz keresztyénné az, ha valaki szerénytelenül olyan dolgokról beszél, amelyekről halvány fogalma sincs?

A fiatal teológusnak Krisztus igazi egyházának szolgálatában kell tudnia magát teológiájával, amely Urát magabiztosan megvallja és iránta való felelősségben él. Visszataszító látni, ha a teológus azt lesi el, ha az esik neki jól, hogyha inkább világfinak, mint teológusnak tartják. Ahelyett hogy ilyen magatartással másokat megnyerne, csak azok határtalan és jogos megvetését fogja kiváltani és saját magával együtt az összes, teológiával foglalkozót újra nevetség tárgyává teszi a világ előtt. Az a teológus, aki mindig kivétel akar lenni, aki szívesen hallja, hogy valaki a szaktársai kárára agyondicséri, végső soron csak az ellenkezőjét éri el. A világiasság egyébként, amellyel szívesen henceg, még gonoszul megtréfálhatja, és igazán nem lehet felfogni, miként lehetne éppen a töretlen világiasság a jó teológus döntő kritériuma.

Tanulmányai által fel kell készülnie, hogy Krisztus egyházában megvizsgálja a lelkeket. A Szentírásból és a reformáció hitvallásaiból tanulja meg, mi Krisztus evangéliumának tiszta, igazi tanítása, és mi emberi tanítás, emberi törvény, hamis tanítás és bálványimádás. Tanulmányai során tanulja meg, hogy a feketét ne mondja fehérnek, hanem az igazságot igazságnak nevezze és a tévtant tévtannak. Fontolja és vallja meg ezt elővigyázatosan, szerényen, tárgyilagosan, szeretettel, ugyanakkor mégis teljes határozottsággal és bátran. Ha nem így tesz, ő maga adjon számot az egyház Ura előtt, akinek szolgál. Tudnia kell, hol van az egyház életének forrása és hogy az mennyire eldugult és mérgezett lehet. Tanulja meg felismerni, hol és mikor van Krisztus egyháza a döntés, a hitvallástétel-kényszer órájában, a status confessionis-ban.

És ha az egyház, amelyben szolgál, a status confessionis helyzetében van, fel kell ismernie, ha az evangéliumot tévtannal cserélték föl, iskolázott tekintetével át kell látnia, hogy a régi szavak mögött új, idegen tartalmak rejtőznek – és a megfelelő helyen ezt nyíltan ki is fogja mondania. De mint a teológia tanulója nem kell és nem is tud semmi mást tennie, mint hogy egyre figyelmesebben, egyre tárgyilagosabban, az igazság iránt egyre hűségesebben és egyre inkább szeretetben keresi az igazi evangéliumot.

Ilyen időkben semmiképpen sem patetikusan, hanem egészen józanul kell gondolkodnia és cselekednie. Ne szerepet akarjon játszani, hanem olvassa és tanulmányozza a Bibliát úgy, mint azelőtt soha.

Ilyen időkben tudnia kell, hogy egyházának és a teológia ügyének semmi körülmények között sem szolgálhat semmiféle taktikai megfontolással, hanem kizárólag a tiszta igazsággal. A legjobb szándékú taktikai megoldás is csak elleplez és ködösít. Legkevésbé sincs szüksége taktikai gondolkodásra, tiszta tárgyilagossággal kell tovább dolgoznia. Ez az ő szolgálata.

Ilyen időkben inkább visszahúzódó legyen, mint túl hangos. A hangos beszéd látszatbiztonságának ugyanis semmi köze sincs a bűnbánat és az evangélium bizonyosságához.

Ilyen időkben igazi teológusnként végül azt kell tudnia, hogy ahol ő Jézus Krisztus evangéliumának igazságát és tisztaságát felismerte és a téves tanítástól elválasztja, ott ő bűnrészesként, helyettesként, közbenjáróként áll a tévelygő és megtévesztett testvérek mellett, és ő maga sem tudálékos mindentudásából vagy vélt igazságából, hanem egyedül bocsánatból él.

Ilyen zavaros időkben mindent újra, teljesen elölről kell kezdenie, vissza kell térnie a forrásokhoz, a valódi Bibliához, a valódi Lutherhez. Legyen egyre rendületlenebb és egyre örvendezőbb teológus („az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk”, Ef 4,15).