„Az eső csillogó, óezüst függönnyé sűrűsödött. A bokrok illatoztak. Erősen és hálásan párállott a föld. Az éjszaka létezett csupán, az hullatta esőjét a csillagokból, titokzatosan és termékenyítően ostromolta a kőváros fasorait és ligeteit, virágok milliói tárták felé színpompás szemérmüket, hogy magukba fogadják, ágak várták kitárt karokkal, a víz pedig benyomult a földbe, hogy ott majd fekete péppé keveredve egyesüljön a rá váró gyökerek millióival” – olvasható Erich Maria Remarque: A diadalív árnyékában című művében, mely később így folytatódik: „az eső, az éjszaka, a természet, a növekedés, minden-minden létezett, és fittyet hányt pusztulásnak, halálnak, gonosztevőknek, hamis szenteknek, győzelemnek vagy vereségnek, ők voltak csak; mint évről évre, mindöröktől fogva, és ezen az éjszakán végre részévé lehetett mindennek ő is, felpattant a burok, tagjait nyújtóztatta az élet, az áhított és áldott élet!”

A Levendula Galériában bemutatott kiállítás mintha tényleg ilyen lenne, ugyanis Csillag István, a Hargita megyei Csíkszeredában született festőművész legújabb alkotásai – csatlakozva korábbi képi üzenetvilágához – úgy hoznak minket közel a föld és ég, a természet és ember, az egyén és én kapcsolati viszonyához, hogy egyszerre belehelyeznek minket a fenti kérdéskörökbe, szemléltetnek, érzéseket tapinthatóvá tesznek, ugyanakkor meghagyják a választás, a döntés lehetőségét is. Sz. Jánosi Erzsébetnek köszönhetően Gödöllőn immáron nem először mutatkozhat be Csillag, aki tagja a Romániai Képzőművészeti Egyesületnek, alapító tagja és szervezője a TAG (Transylvanian Art Group) képzőművészeti csoportnak. A számos díjjal elismert alkotónak szinte évente van jelentősebb önálló és csoportos kiállítása egyaránt. Munkásságát a festészetén túl grafikus alkotói útja is jellemzi, harminchat mesekönyv és négy szépirodalmi kötet képi anyagát köszönhetjük Csillag Istvánnak, aki az idei évtől a Helikon irodalmi folyóiratnak is készít illusztrációkat. A mondhatni szerteágazó, számos stílust és nyelvezetet megfogalmazó munkásság azonban csak formailag darabolódik fel, hiszen a korábbi és mostani festményeket nézve, azokat az illusztrációkkal összevetve Csillag munkásságán kidomborodik egy központi fókusz: az ember, avagy az ember megismerésének kutatása és feltárása. És hogy mindez hogy jelenik meg a Levendula Galéria falain? Alábbiakban erre tennék egy megközelítési kísérletet.

„A sírás az élet nehéz perceiben olyan, mint a májusi eső a szomjas földnek” – fogalmaz Mihail Solohov. Csillag István festőművész, grafikus alkotásai hasonló asszociatív interpretációt engednek meg. Azt, hogy merjünk játszani, hogy érzelmeinket kitárjuk, hogy ne csak éljünk a körülöttünk és bennünk lévővel, hanem találkoztassuk is őket egymással. Megengedik – és talán arra hívnak –, hogy fedezzük fel a világot, azt, amelyikben mi is benne vagyunk. A monumentális – jelen kiállításon kihúzható installációként megjelenő, így minket is „beavatkozásra” inspiráló – Eső alkotásai úgy szólítanak meg minket, hogy a saját magunkból eredő és a művész által elénk tárt világ kettőssége egy furcsa, de akár harmóniát is rejtő atmoszférát alkossanak. Míg a Selfie medvével vagy a Selfie rókagombával alkotások a közelség és távolság kérdéseit játékos formában feszegetik és tárják elénk, addig az Átjárás és Monolit című festmények az intellektusra támaszkodva vezetnek be minket egy közeli – vagy éppen távoli – gondolatiságba.

Csillag István a didaktikusság helyett, sokkal inkább az asszociációt engedve hagyja a nézőt, hogy maga találjon rá a művek üzenetére. Valahogy úgy, mint ahogy az előbb említett Nobel-díjas író máshol fogalmazza: „A gyermek emlékezete olyan, mint a száraz villám: fellobban, egy pillanatra mindent megvilágít, aztán kialszik.” Csillag István bravúrja, hogy ebben a fellobbanásban, a művekből következő hirtelen felidézett pillanatokban helyez el minket, mondhatni gyermeki emlékezetünkre támaszkodva. A képeken visszatérő motívumként megjelenő elmosódott, néha esőcseppekbe olvadó kalligrafikus elemek, a máshol alkalmazott határozott gesztusok és az apró részletkidolgozások váltakozása olyan festői kifinomultsággal formálnak egységet, mely – talán a mozgalmasság által – lehetővé teszi, hogy múlt és jelen, emlékek és vágyak, felidézett és lelkünkben elnyomott pillanatok kavalkádjával találkozzunk. Ugyanakkor az alkotások és az általuk keletkező élmény mégsem felforgató, sokkal inkább magányt, közösséget, életutat bemutató, érzelmeket tápláló.

A csíkszeredai művész legfrissebb alkotásain talán valóban a kalligráfia a centrum, ha annak eredeti jelentésére gondolunk: a görög καλλος jelentése szépség, míg a γραφος írást jelent. Csillag István látható líraisággal vezet minket a kereső, kételkedő, játszó és kimunkált lélek irányába, mondhatni lét-kérdésekkel találkoztat, s ugyanakkor kifejezi a Johann Wolfgang von Goethe általi igazságot is: „A művészet a kimondhatatlan tolmácsa.” E kettősségben meglévő harmónia az, ami egyszerre teszi emberközelivé és elvonatkoztatottá az alkotásokat. Felfedezzük, vagy felfedezhetjük bennük önmagunkat, azonban távol is maradhatunk tőlük. Utak, lehetőségek, megközelítések tárháza, mely ma nekünk szól.

A kiállítást Hermann Hesse gondolatával nyitom meg: „A művészet finom és érzékeny hártya közöttünk és a világ szíve között, és persze jobb, ha az embert vékony hártya borítja, nem pedig páncél.”