Pörögnek a kérdések, filmek játszódnak a szemem előtt. Mit hittem igaznak két éve és mit vélek valósnak most? Megrémiszt néha, hogy mennyi mindenről van most tudásunk és mennyi minden lett bizonytalan ezáltal. Onnantól kezdve, hogy milyen a Föld, mennyi egy emberöltő, melyik vallás az igazi, mi van a tudatomban és mi van alatta? Mi az egészség, mitől leszek beteg, hogy tör rám a siker és siker-e az, amit ma sikernek nevezünk? Hogy kell felöltözni a piacon és miért fontosabb ma a dress code, mint a portéka? Mikor kamatoztatja az ember jól az értékeit? Ha dolgozik napi tizennégy órát, mert ilyen ez az élet, vagy ha elköltözik egy tanyára és kecskefejés közben énekel a családjával? Úgy gondolom ma még inkább igaz, amit Paul Tillich teológus írt a 20. században, hogy az ember elidegenedett az élettől. Idegen az ember az embertől, idegen a tudás az embertől, elidegenedett az ember saját magától is. Ami nekem, az én fejemben leginkább és legnagyobb kérdés, hogy nem idegenedett-e el az ember az elidegenedéstől is?  Mert hát valóban olyan sok a bizonytalanság, főleg, ha tudja nézni az ember az elmúlt pár száz évet. Egyik ideológia váltja a másikat, egyik érték megelőzi a másikat, egyik ember kicseréli a másikat. Lehet, hogy ez a normális és az új szelek hozadéka ez és a változás ezzel jár, mégis a kérdés bennem megmarad, a változás újdonsága bennem is meg van-e vagy csak a világ változik én meg idegen maradok benne? Idegen ez a világ vagy otthonosan mozgok benne? Na, most kellene valami frappánsat, okosat írni. Idegen a világ vagy otthonos? Azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudom. Egyet tudok. Hogy tudom, amit tudok. Ez az egy van nekem, aztán viszel-e belőle valamit, valami otthonosságot, azt nem tudom és nem is vagyok biztos benne, hogy kell vinned belőle. De az a saját, egyéni tapasztalatom, hogy annyira vagyok idegen a világnak, amennyire idegen nekem a világ.  Persze itt jöhet a következő, kézenfekvő kérdés. Mennyire idegen ez a világ? Azt kell mondanom, hogy eléggé. Nem ismerem jól, nem értem sem a világot, sem az embereket, és még saját magamat sem benne. Ami tovább visz, mindig és mindig az az, hogy szeretném megismerni ezt a világot, mert idegen, és szeretném megismerni ezt a világot, mert szeretem, mert ebben a világban élnek a testvéreim, ebben a világban élnek a nők, akikkel megismerkedtem és ebben a világban élnek a barátaim is, tanáraim és szüleim emlékei is. Ebben a világban élek én is, aki alkotni is tud és örülni a téli plusz 12 foknak. És ebben a világban élnek azok is, akiket még nem is ismerek és ebben a világban fognak élni a gyermekeim is. Nem ismerem a világot. Minél többet tudok meg az életről, annál kevesebb tudok az életről. Idegen ez a világ, elidegenedett benne az ember is. Idegen vagyok benne és is, és ez az idegenség átsző mindent. Ezért tudom mégis mondani örömmel, hogy ismerkedjünk meg egymással. Szeretném megismerni a világot, szeretnék közelebb kerülni az élethez, ehhez az elidegenedett élethez. Szeretném megismerni, mert nem akarom, hogy idegen legyen. Nem akarom, hogy idegen légy a számomra és nem akarom, hogy idegen legyek a számodra. Mert tudom, ami tudok, hogy nem tudok semmit. Ezért, mint egy járni tanuló gyermek teszem az első lépéseket. Feléd, felé és a világ felé. Mert szeretném megismerni, ha már ennyi szerethető élmény kapcsol ide. Tudom, amit tudok… Közelebb akarok kerülni hozzátok!