Ezen a héten egy hajléktalan ember megsegítésével kapcsolatos, szívmelengető történet kapcsán kérdeztük a világvallások képviselőit. A kérdésünk így hangzott:

Feladata-e az állampolgároknak foglalkozni a hajléktalanokkal, vagy ez pusztán az állam, esetleg az egyházak dolga lenne?

Mézes Zsolt László, evangélikus lelkész

„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” szól az Emberfia.

Az életben sokan keressük helyünket, hivatásunkat, hogy ott vagyunk-e, ahol lennünk kell, képességeink a megfelelő helyen „kamatoznak-e”? Egyáltalán, tudjuk-e, ismerjük-e otthonunkat, hajlékunkat, valódi hazánkat? Mert valójában tud-e, képes-e hajléktalanokkal az foglalkozni – legyen az emberi személy, vagy intézmény –, akinek magának nincs meg a hajléka? Más szavakkal nincs meg a helye, nem találja az életben feladatát, helyét, boldogulását?

Valamennyire tud. Nyilvánvalóan tud... De igazán csak az tud, aki tisztában van azzal, hogy mi a valódi hajlék, és azt keresi, aféle tart.

Az életet lehet erkölcsi és szociális vetületében nézni – bár manapság inkább kulturális, vagy méginkább gazdasági vetületeiben nézzük, és éljük – de az élet nem csak ennyi. Lehet ennyivé tenni, de nem csak ennyi.

Életünk azért adatott, hogy hajlékra leljünk. De nem benne, nem csak benne, hanem azért, hogy a valódi hajlékunk felé vezető utat megtaláljuk.

A jeruzsálemi bajba jutottat, akinek sem a pap, sem a lévita nem segít, sőt messze elkerülik őt, az úton lévő samaritánus látja meg, megszánja és olajat önt sebeire. Egy úton lévő, egy aktuálisan hajléktalan. Vagyis olyasvalaki, aki tudja, hogy a valódi hajlék micsoda. És megy tovább ebben a életben. De előtte még elviszi egy fogadóba a szerencsétlent, hajlékot teremt feje fölé, és megy tovább, mert úton van, az igazi hajlék felé halad...

Nem életünk vált-e az Élet hajléktalanjává?

Nem ezt tükrözik-e az egyre szaporódó hajléktalanok városaink utcáin...? Vajon mi másra ösztönözhetnek minket, mint segítségadásra... és úton létre. De ösztönöznek-e?