Luther-konferencia, Révfülöp, 2015.02. 06.1

Változások korunk úrvacsorai életében

Inkább csak az idősebbek vannak tudatában annak, milyen sok változás történt az úrvacsorai gyakorlatban. Csaknem teljesen vége annak az időnek, amikor az istentisztelet után külön volt úrvacsora, amikor évente csak kevés alkalmat kínáltak fel a gyülekezetek és számos új külső szokás is elterjedt. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a 2. világháború óta gyakoribbak gyülekezeteinkben úrvacsorai alkalmak és az 1970-es évektől növekedett a résztvevők száma. Olyan új formák is megjelentek, mint egymás köszöntése az úrvacsora előtt (pax), a kiosztást tekintve a csoportos mellett a folyamatos úrvacsora, mozgó úrvacsora (letérdelés nélkül) vagy úrvacsorázás körbeállva. Fokozott figyelem irányul az alkohol problémájára.2 Egyes helyeken a közös kehely mellett bevezették a külön kelyhes vagy a bemártásos (intinctio) osztást. Gyülekezeteink gyakorlata sokféle lett annak ellenére, hogy elvileg létezik egységes rend.

Felekezeti vonatkozásban is megfigyelhetők új jelenségek. A 20. század első felének Németországában még arra is volt példa, hogy az egyik tartományból a másikba költözőt vagy beházasodót az ottani egyházban újra tanították és újra megkonfirmálták és csak így engedték az oltárhoz.3 Barmenben 1934-ben nagy jelentőségű közös teológiai nyilatkozat fogadott el a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) evangélikusokból, reformátusokból és uniáltakból álló zsinata, de közös úrvacsora nem volt lehetséges. Ezen az ún. arnoldshaini tételek (1957), majd a Leuenbergi konkordia (1973) változtatott. Magyarországon: a nagygeresdi egyezmény (1833) hivatalosan is lehetővé tette, hogy a másik protestáns felekezet lelkésze adja a betegúrvacsorát a beteg felekezete szerint.4 Elvi tételek nélkül, a másik felekezet úrvacsorájának gyakorlati elfogadása gyakorlat lett a protestáns tábori lelkészi szolgálatban. A valóságban tehát úrvacsorai közösségben állunk a reformátusokkal, partizánszerűen, azaz egyénileg és alkalmilag olykor-olykor, de nem hivatalosan a római katolikusokkal.

A német felekezeti helyzetben hangsúlyosan jut kifejezésre a vágy a közös (evangelisch-katholisch) úrvacsora lehetősége után. Elsősorban a Kirchentag alkalmai kapcsán. A közösséget kikényszeríteni nem lehet.5 A római katolikus egyház hivatalosan mereveb elzárkózik. Protestáns részről azt hangsúlyozzák, hogy a közös közepet kellene erősíteni és arra utalni, hogy maga Jézus Krisztus az úrvacsora vendéglátója és ajándéka, aki bűnbocsánatot ad és hitből fakadó új életre szabadít fel. Erre kellene elsősorban figyelni és nem az úrvacsorai teológia különbségeire.

Evangélikus úrvacsoratan: Luther és Melanchthon, Luther vagy Melanchthon?

Buzogány Dezső Melanchthon-könyve 1999-ben azzal a feltételezéssel vizsgálta Melanchthon úrvacsoratanát levelei alapján, hogy az erdélyi (és tegyük hozzá: a magyarországi) református egyház kialakulásában az ő felfogása és befolyása volt döntő befolyással abban, hogy a svájci tanok irányába fordultak. „Eszerint tehát Erdélyben reformátussá válásunk kulcsa Melanchthon.”6

Röviden felvázolja Zwingli úrvacsora-értelmezését, aki számára a latin est (Hoc est corpus meum, Ez [van] az én testem) annyit tesz, mint significat (azaz jelenti az én testemet), a latin edere, azaz enni pedig annyit tesz, hogy credere (hinni). Ebből az következik, hogy az úrvacsorában csak kenyeret és bort kapnak a részvevők, „Krisztus teste pedig legfeljebb csak lelkiképpen van jelen az úrvacsora ideje alatt.”7

Ezzel a felfogással szemben – Buzogány Dezső szerint – Luther álláspontja, aki az Újszövetségben olvasható szerzési igék szavaihoz ragaszkodott, nem más mint „biblicista makacsság”8. Luther elveti ugyan a localis inclusiot, de az ubiquitas és Krisztus két természetének egysége9; communicatio idiomatum „Krisztus inkarnációját tette kétségessé és hiábavalóvá”, hivatkozik egyes értékelőinek véleményére.10 Elfogadhatatlannak minősíti Luther állításait a hitetlenek evéséről (manducatio infidelium), a Krisztus testének testi evéséről (manducatio corporalis corporis Christi), a szájjal történő evésről (manducatio oralis). Elfogultnak tartja Luthert a svájci típusú úrvacsoratant képviselő Karlstadttal, Zwinglivel szemben, és fele annyira sem békülékeny és toleráns, mint Melanchthon.11 Az 1580-ban kiadott Egyességi iratnak az úrvacsoráról vallott felfogását „türelmetlen kitételeknek” mondja.12 Buzogány Dezső tanulmányának értéke, hogy Melanchthon levelei alapján kimutatja a különbséget Luther kijelentéseitől.

Kétségtelenül van különbség Luther13 és Melanchthon14 között. Kérdés, hogy ez miben áll. Az úrvacsorai jelenlét kérdéséről nem folyt vita azelőtt, hogy Karlstadt egy iratban állította: „Eme szerző igék: ez az én testem; nem a kenyérre, hanem Krisztusra magára vonatkoznak.”15 Ezzel Luther tanítását ítélte el, aki ez előtt nem félt kimondani még az átváltozás szót sem.16 A támadásra a reformátor határozottan és éles hangon válaszolt és nagyon ügyelt arra, hogy minden félreértést elkerüljön. Ezzel megkezdődött az évekig tartó úrvacsorai vita. Vele szemben Melanchthon mindig óvakodott attól, hogy közvetlenül vegyen részt a vitákban. Ezért mindkét részről olykor súlyos vádak érték,17 de nem volt vitája Lutherral, aki az egyházi atyákat is kész volt félretenni, Melanchthon viszont ragaszkodott hozzájuk. A vitákat pedig nem tartotta építőnek, és nem tartotta szükségesnek, hogy Luther famulusaként lépjen föl. Összegezve elmondható, hogy nyíltan Melanchthon sohasem állította, hogy eltért volna Luthertől, hanem élete végéig vallotta azt, amit az Ágostai hitvallás (1530) és a Schmalkaldeni cikkek tartalmaz. Az ő eltérése nem abban nyilvánult meg, hogy tagadta volna a valóságos jelenlétet, vagy feladta volna Krisztus testének és vérének valódi és lényegi jelenlétét, vagy a méltatlanok evését (manducatio indignorum). De tanításában nem akart tovább menni, mint hogy kijelentette: „Krisztus valóságosan és lényegileg van jelen” (1558), vagy „Ő igazán és testileg van jelen a szentségben” (1560). Inkább utalt a lelki evés (manducatio spiritualis), mint a szájjal történő evés (manducatio oralis) ajándékára. Ennek következtében Lutherhoz hasonlóan élete végéig elvetette Zwingli racionális úrvacsora-értelmezését, de amikor Kálvin is valóságos, de lelki jelenlétrőlbeszélt, akkor Luther és Kálvin összeegyeztetésével próbálkozott.18 A következménye ennek a magatartásnak az lett, hogy a két egymással szemben álló tábor mindegyike a saját felfogása szerint értelmezte és értelmezhette Melanchthon tanítását.

Folytatni a vitákat vagy tanulni belőlük?

A strassburgiak, Capito és Bucer közvetíteni akarnak Luther és Zwingli között, ezért kérték, hogy a békesség kedvéért hallgasson,19 de Luther erre nem volt hajlandó. Magatartását így indokolta:

„Hát az nem gyalázkodás, mikor ők, e szerény emberek, azt mondják, hogy mi húsfalók20 egy étekistent, egy kenyérré vált istent21 tisztelünk és minket iratokban csepűlnek, mint a keresztfán történt váltság megtagadóit? Náluk merő szerénység az, mikor minket durván káromolnak.”22

„Az a tanács sem ér semmit: tereljük el egészen a hívőket minden, a test és vér jelenlétére vonatkozó kérdéstől23 és csak az igében és hitben gyakoroljuk őket. Nálunk az ige és hit nem tárgy nélkül való, amiben ők bizakodnak, mert maguk az igék magukban foglalják azt az értelmet, ha vajjon a test és a vér jelen vannak-e. És nem lehet a népet többé e dologtól elterelni, minekutána ők már annyi iratot adtak ki és terjesztettek el. Nekik kellett volna először hallgatniok. Most már későn követelik tőlünk a hallgatást.”24

Az úrvacsorai jelenlét sok vitát kiváltó kérdése a szakemberek számára is nehezen követhető, de az evangélium tiszta hirdetésével-tanításával kapcsolatos: Mi történik az úrvacsorában? Mivel ajándékoz meg Krisztus minket az úrvacsorában.25 Hogyan élünk helyesen az úrvacsorával?

A jelenlét módja és az ige

Luther kifogása Karlstadt tanításával szemben, hogy egyrészt nem tud egyetlen igehelyet sem felhozni, másrészt Istent, Isten jobbját valamiféle körülhatárolt helyként képzeli el, az Atya jobbján ülő Krisztust pedig ehhez a helyhez köti, harmadrészt pedig a hitet az ész mértéke alá veti:

„Ilyenformán mondhatnám én is: nem hihetem, hogy Isten fia emberré lett, és hogy magát az az isteni fenség, amelyet az ég és föld be nem foghat, egy asszony szűk testébe zárta be és aztán magát megfeszíteni hagyta.”26

Ezért úgy véli, hogy a svájci úrvacsorai felfogásnak elegendő lenne, ha a szerzési ige csak ezeket a szavakat tartalmazná: „Krisztus vette a kenyeret, hálákat adott és megszegte és adta az ő tanítványainak, mondván: vegyétek, egyétek, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”27, mert a többi jézusi szóval nem tudnak mit kezdeni. Még azt is hangsúlyozza Karlstadttal szemben, hogy Krisztus nem azt mondta, hogy ő maga van jelen a kenyérben és borban, hanem „csak” teste és vére. Ezért óvakodni kellene, hogy Lutheron is túl akarjunk tenni azzal, hogy amikor Krisztus személyes vagy fizikai jelenlétéről beszélünk.

A transsubstatiatioval szembeni érvek ugyanazok: nincs szentírási érv. Az átváltozás vagy átlényegülés tanának következménye, amihez persze a rómaiak nagyon ragaszkodnak, és ami visszahat az értelmezésre: a papi rend kiemelt helye.

Az evangélikus úrvacsora-értelmezést nagyon gyakran úgy írják le – főként mások –, hogy a kenyérben/ borban, kenyérrel/borral, kenyér/bor alatt (vagy által) (in, cum, sub) van jelen Krisztus. Félreértés, ha ezt magyarázatként értenénk. Ezzel a három elöljáró szócskával nem azt akarták kifejezni eleink, hogy ők jobban tudják, miként van jelen Krisztus. Az igazi értelme az, hogy az úrvacsora vételekor nemcsak úgy részesülünk Krisztus váltságában, hogy elfogadjuk, amit hallunk, hanem úgy is, hogy eközben magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, amelyekre Krisztus azt mondja, hogy az az ő értünk adott teste és vére. Vagyis nemcsak fülünkkel és értelmünkkel, hanem szájunkkal is részesülünk Krisztus ajándékában, tehát nemcsak lelkileg, hanem testileg is, az ige által.

Luther egyetlen érve az ige, mellyel Krisztus az úrvacsorát rendelte:

„Miként vihető be Krisztus a szentségbe, avagy hogy milyen nótát kelljen nekünk járnunk, azt nem tudom; ámde azt jól tudom, hogy Isten amaz igéje nem hazudhat, amely azt mondja, hogy Krisztus teste és vére van a szentségben.”28

„Íme itt áll az a szentírási hely és tisztán és világosan mondja, hogy a Krisztus, midőn a kenyeret nyújtja, az ő testét nyújtja evésre. Ehhez ragaszkodunk, ebben hiszünk, és tanítjuk is, hogy az úrvacsorában valósággal Krisztus testét esszük és élvezzük. Hogy miként történik ez, vagy hogy miképpen van jelen a kenyérben, azt nem tudjuk, nem is tartozik ránk, hogy tudjuk. Istennek igéjében kell hinnünk, és nem szabad, hogy mi határozzuk meg a módját és mértékét. Szemünkkel kenyeret látunk, de fülünkkel azt halljuk, hogy az a test van jelen.”29

„Már pedig éppen nem valószínű, nincs is semmi alapja annak, hogy méltatlan evés által az Úr teste ellen és méltatlan ivás által az Úr vére ellen vétkeznénk, ha nem volna ott az evésben a test és az ivásban a vér. Mi szükség volt arra, hogy ő ezt így éppen két részre ossza, hogy a méltatlan evésben az Úr teste és a méltatlan ivásban az Úr vére sértessék meg?”30

„Aztán mi nem is mondtuk soha, hogy a Krisztus teste és vére semmi (neutram rem) vagy hogy üdvösséget nem szerez, hanem azt mondottuk: az igét kell hirdetni, akkor az a léleknek valóságos eledele.”31

A svájci típusú úrvacsora-értelmezés következménye – és ez már sajnos evangélikus úrvacsoraosztás alkalmával is tapasztalható –, hogy az osztásnál a lelkész nem mond semmit, vagy csak halkan szinte magában mormol valamit, vagy csak annyit mond, hogy „Krisztus teste/vére érted adatott”, de az „ez” mutatószó nélkül, hiszen Krisztus testét és vérét nem tartják jelenvalónak.

A római katolikus úrvacsora-értelmezés elsősorban az átváltozás csodájára utal, amikor a pap felemeli az ostyát és mondja: „Ez hitünk szent titka!” Ennél a pontnál a Liturgikus könyv ezt a változatot hozza: „Ez megváltásunk szent titka!”, akkor ez helyesen arra utal, hogy a titok nem a kenyér és a bor önmagában, hanem a kenyér és a bor mindig csak Krisztus elrendelő – és értelmező – szavával, a szereztetési igékkel együtt, amelyek szerint az úrvacsora „bűnök bocsánatára” adatik (csak Mt 26,28) vagy az „új szövetség”, ami Jer 31,31-34 értelmében magában foglalja a bűnbocsánatot, tehát a megváltást.32

Egyházunk helyesen ragaszkodik ahhoz, hogy a szerzési igék anyanyelven, hallhatóan hangozzanak el, és ahhoz is, hogy az osztás közben vagy a szerzési igék hangozzanak, vagy amint akár a Prőhle-agenda, akár a Liturgikus könyv előírja, annak rövidebb („Ez Krisztus teste, Ez Krisztus vére”) vagy hosszabb formája („Vegyétek, egyétek, ez Jézus Krisztus teste, amely értetek adatott”).

Az úrvacsorában kínált és nyújtott ajándékot azonban elválasztja a rendelt jegyektől – legalábbis lazítja az igének és a jegyeknek a szerzési igékben kifejezett összekapcsolását – az a gyakorlat, amely egyéni feloldozást vagy vigasztaló és bátorító igéket ad kézrátétellel az úrvacsora vételére készülőknek. Mert nincs koncentráltabb és szemléletesebb kifejezése Isten kegyelmének Krisztus által, mint a szerzési igék az úrvacsorai jegyekkel együtt. Ahol ragaszkodnak egy ilyen személyes igei áldás szokásához, ott esetleg más alkalmat lehetne találni rá.

Ami látható és ami láthatatlan az úrvacsorában

Már a középkori egyház is azt tanította, hogy a szentségeket Jézus Krisztus rendelte üdvösségünkre és látható jelük van.

De mit láthatunk az úrvacsorában? Erről nem egyszer beszélnek úgy, hogy a jelenlevő Krisztust. Ez az úrvacsora objektivista értelmezése lenne, amely szerint a kenyér Krisztus teste, tehát látjuk Krisztus testét. Helyreigazítja ezt a felfogást Luther, amikor óvatosan, józanul és az igének megfelelően ezt mondja:

„Azért hasznos és szükséges is, hogy Krisztus és az összes szentek szeretete és közössége rejtett, láthatatlan és lelki (szellemi) legyen, s mi annak csupán testi, látható, külső jegyét kapjuk. Mert ha ez a szeretet, közösség és támogatás nyilvánvalóvá lenne, akárcsak az időleges emberi közösség, akkor ez nem nyújtana nekünk erősítést, sem gyakorlást abban, hogy a láthatatlan és örökkévaló javakban bizakodjunk, avagy azokat kívánjuk, – hanem csupán időleges, látható javakban való bizakodásban szereznénk gyakorlatot, s azokat annyira megszoknánk, hogy nem szívesen adnánk fel őket. Nem követnénk Istent, csak akkor, ha látható és kézzelfogható dolgok lennének előttünk. Minden időleges és érzékelhető dolognak el kell tűnnie, nekünk pedig meg kell tanulnunk nélkülözni őket, ha Istenhez akarunk jutni. Így hát a mise és a szentség olyan jegy, amelyen gyakoroljuk és szoktatjuk magunkat ahhoz, hogy minden látható szeretetet, segítséget és vigaszt elhagyjunk és Krisztusnak és szentjeinek láthatatlan szeretetére, segítségére és támogatására merjünk hagyatkozni. A halál minden látható dolgot elragad – elszakít az emberektől és a mulandó dolgoktól. Ezért ellenében a láthatatlan, örökkévaló dolgok segítségére van szükségünk, s éppen ezeket nyújtja nekünk a szentség és jegy. Ehhez kell tehát hitünkkel hozzátapadnunk, mindaddig, míg érzékelhetően és nyilvánvalóan is meg nem kapjuk őket.”33

Egyáltalán szó sem lehet tehát arról, hogy a szentség olyan bizonyosságot adhatna, ami fölöslegessé teszi a hitet, hanem azért van, hogy a hitet ébressze és erősítse. Szép keresztelési énekünk szerint: „Bár testi szem csak vizet lát E drága keresztségben, Hit által Krisztus váltságát Elnyerjük e szentségben.”34 Ilyen értelemben szólnak úrvacsorai énekeink is.

Külső és belső, testi és lelki összetartozása

A keresztyénséget szinte a kezdetektől foglalkoztató kérdés, hogy milyen viszonyban van, milyen viszonyban lehet egymással az isteni és az emberi. Ez okozott súlyos vitákat már az első századokban Jézus személyével kapcsolatban is.

Az egyik oldalon el tudták képzelni, hogy ember, egy kiváló ember, de ezzel nem tudták összeegyeztetni, hogy Isten Fia (ebionizmus). Ennek felel meg az a felfogás, amely az úrvacsorában emlékvacsorát lát és semmi többet, mert elválasztja egymástól a mennyeit és a földit, az istenit és az emberit, a lelkit és a testit. A svájci felfogást elszellemiesítettnek (Scholz László) vagy spiritualistának nevezhetjük, mert a földi történésnek nem tulajdonít jelentőséget, az csak jelzi a mennyeit, az igazit.35

A másik oldalon azt vallották, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, de nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy ember (doketizmus). Ennek pedig az a felfogás felel meg, hogy az úrvacsora mennyei eledel, amelyhez méltatlan minden földi. A mennyeit és a földit, az istenit és az emberit, a lelkit és a testit úgy választják el egymástól a misében, hogy megszűnik a kenyér és csak a megdicsőült Krisztus van jelen. Ezt a római egyház jeleníti meg, és azért lehet triumfalisztikusnak vagy eldologiasítottnak (Scholz László, Előd István) nevezni, mert Isten teljes győzelmét akarja a földi dolgokban fölmutatni.

Az első szubjektivista, mert azt hangsúlyozza, aminek az ember szívében-lelkében kell méltó előkészülettel végbemennie, a második objektivista, mert megvalósulását az embertől függetlenül, tehát hit nélkül is vallja.

Id. Prőhle Károly bibliai realizmusként említi azt a lutheri szemléletet, amely mindkettőnek, a mennyeinek és a földinek, a lelkinek és a testinek együtt tulajdonít jelentőséget, mert úgy látja, hogy Isten így munkálkodik a világban. Akár a keresztségben, akár az úrvacsorában így történik: a külső dolgok, mint emberi szó, jelek által indítja el, viszi végbe a Szentlélek a maga munkáját. Így szólt Isten Jézus Krisztus által, a hirdetett ige által és a szentségekkel, de nem szól soha csak olyan jelekkel, amelyek automatikusan, hit nélkül viszik végbe az ember szívében azt a változást, amit Isten akar.

Ezért külső és belső, lelki és testi összetartoznak, nem szabad felcserélni őket: „Külsőképpen az evangélium szóbeli igéje és az érzéki jelek által cselekszik velünk, minők a keresztség és a szentség. Bensőképpen a Szentlélek és hit, valamint más adományok által cselekszik velünk. Mindezt pedig oly módon és rendben, hogy a külső dolgoknak elöl kell járniuk és a bensők aztán, még pedig a külsők által következnek, olyanformán, hogy az ő határozata szerint egy embernek sem adhatók meg a belső dolgok, csakis a külső dolgok által; mert ő senkinek sem akarja megadni sem a lelket, sem a hitet a külső szó és jel nélkül, amit ahhoz szerzett, …”36

És utal Luther Lk 16,29-re: van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat.

De a külső, a földi, az emberi dolgok sohasem önmagukban hordozzák az isteni szót. Ezért mondja Luther a lelki atyákról, hogy bár szeretik annak hivatni magukat, de csak akkor azok, ha Isten igéjét tanítják. Ezt könnyű értelmezni az igehirdetőre, a lelkészre, egyházi munkásra. Hát még ha hozzátesszük, hogy ők az evangélium tiszta tanítására kötelezettek – az Ágostai hitvallás 7. cikke szerint. A kenyér és a bor sem önmagában hordozója Krisztusnak, nem önmagában közvetítője a bűnbocsánatnak, hanem az ige miatt.

Mi a haszna, hogy Krisztus teste jelen van a kenyérben?

Kétségtelen, hogy Krisztus megváltásában, a bűnbocsánatban részesülni szentség nélkül is lehet. A hit Krisztus ajándékának az elfogadása a hirdetett evangéliummal, részesedés abban. Felmerül a kérdés, hogy a szentségek külső, földi, testi, látható jegyei csak jelzik a lelki dolgokat (amint Karlstadt és Zwingli vallotta) vagy maguk is adnak-e valamit. Az Egyességi irat (1580) ezt mondja: „Krisztus testét nemcsak lelkileg, hit által vesszük magunkhoz – ami a szentségen kívül is megtörténik –, hanem szájjal is”.37 Tehát a kenyér és a bor testi vétele is hozzájárul Krisztusnak a szívünkbe fogadásához. Ezt úgy lehetne kifejezni, hogy nemcsak lélekben és szóval, hanem az engedelmességnek ezzel a cselekedetével („ezt cselekedjétek”) fogadjuk be őt, vagyis érzékszerveinkkel is, nemcsak gondolatainkkal, amikor szájjal is magunkba fogadjuk testét és vérét (manducatio oralis).38

Amikor Luther erről ír, a testi vétel hármas hasznát fejti ki. Először azt, hogy az önmagával eltelt önző és okoskodó embert megalázza (Lk 2,34).39 Másodszor azt,

„hogy a mi testünk a Krisztus testével azért tápláltatik, hogy megmaradjon azon hitünk és reménységünk, miszerint a mi testünk is örökké él a Krisztus teste örök eledelének élvezése által, melyet test szerint élvez; mely is test szerint haszon, de mégis kiválóan nagy haszon, és a lélek-szerintiből foly. [...] Ha lélek szerint élvezzük az ige által, bennünk marad lélek szerint lelkünkben. Ha test szerint élvezzük, test szerint marad bennünk és mi őbenne: ahogyan élvezzük, úgy marad bennünk és mi őbenne. Mert őt nem lehet megemészteni, sem megváltoztatni, hanem inkább ő változtat meg minket szüntelenül, lelkünket igazsággá, testünket halhatatlanná tevén. Így szóltak az atyák a test szerinti élvezésről.”40

Harmadszor pedig

„az úrvacsorában Istennek igéjét bírjuk. Istennek igéje pedig számtalanszor hoz hasznot, sőt mindenre is képes, meghozza és erősíti a hitet, meggyőzi a bűnt, az ördögöt, a halált, a poklot és minden gonoszt engedelmesekké tesz Isten iránt, gyermekeivé és örököseivé tesz, dicsőíti az Istent, megörvendezteti az összes angyalokat és megvidámítja az összes teremtményeket. Kell, hogy mindez az úrvacsorában is legyen, mert Istennek igéje vagyon benne.”41

A testi vétel, a szájjal evés tehát emberlétünk teljességét és elfogadásunk másik dimenzióját fejezi ki, és Isten ajándékainak teljességében részesít.

Öröm és hálaadás, de miért?

Újabban terjed, hogy egyoldalúan hangsúlyozzák az úrvacsora örömteli ajándék jellegét,42 hogy az nem bűnbánati alkalom és ezért külön kell választani a gyónástól, amint ez az új liturgiában is történt. Luther nem ilyen kategorikus, hanem árnyaltabb nézetet képviselt. Nem vonta kétségbe, hogy az öröm hozzátartozik az úrvacsorához, de a bűnbocsánatot is hangsúlyozta.

Az úrvacsora megerősít a bűn, a gonosz lélek, a világ gonoszságának és saját lelkiismeretünk kísértésével szemben.43

„Aki tehát csüggeteg, akit bűnös lelkiismerete erőtlenné tesz, vagy a halál rémíti, vagy akinek szívét bármi terheli, – ha mindentől szabadulni akar, az járuljon örvendezve az oltáriszentséghez, helyezze nyomorúságát a közösségre s keressen segítséget a lelki test egész közösségénél.”44 „Ebben az ember örömmel nyerhet erőt és vigasztalást … Minden bajom közös lett Krisztussal és a szentekkel, mivelhogy az ő irántam való szeretetüknek biztos jelét kaptam. Látod, ez ennek a szentségnek a gyümölcse és helyes használata, amitől a szívnek vidámmá és erőssé kell lennie.”45 „Ez az eledel éhező lelket keres, és semmitől sem menekül annyira, mint az eltelt, jóllakott lélektől, amely nem érzi annak szükségességét. Ezért kellett a zsidóknak a húsvéti bárányt keserű füvekkel, állva és sietve enniük (2Móz 12,8): ennek az az értelme, hogy ez a szentség vágyakozó, rászoruló és megszomorodott lelkeket kíván.”46

Nem az a probléma, hogy bűnbocsánatért megyünk úrvacsorát venni, hanem az, ha nem a kapott bűnbocsánat miatt örvendezünk. S nem helyénvaló, ha úgy gondoljuk, hogy csak az „értetek” aktuális, a „bűneitek bocsánatára” pedig nem.

Egyre megszokottabb, hogy sok részvevőt vonzó gyülekezeti alkalmakon úgy hívunk az úrvacsorához, hogy nyitottak vagyunk, mindenkit szívesen látunk, aki hisz. Ez elégtelen és félrevezető.

Az Egyességi irat ezt mondja:

„De azt is alaposan meg kell magyaráznunk, hogy kik az úrvacsora méltatlan vendégei. Azok, akik valódi bűnbánat, bűneik miatti fájdalom, igazi hit és életük megjobbításának őszinte szándéka nélkül járulnak ehhez a szentséghez. Ők ítéletet, azaz ideig és örökké tartó büntetést vonnak saját maguk fejére Krisztus testének szájjal történő méltatlan vétele miatt, és vétkeznek Krisztus teste és vére ellen.

Az igazi, méltó vendégek pedig azok a gyenge hitű, félénk, megszomorodott keresztyének, akik bűneik nagysága és sokasága miatt szívükben megrettentek, és azt gondolják, hogy nagy tisztátalanságuk miatt nem érdemlik meg ezt az értékes kincset és Krisztus jótéteményeit; akik tapasztalják és fájlalják hitük gyengeségét és szívből vágyódnak arra, hogy erősebb és merészebb hittel és tiszta engedelmességgel szolgálják Istent.”47

Az úrvacsora közösség (communio)

Luther tulajdonképpen a csodálatos cseréről (commercium mirabile) beszél ebben az összefüggésben:

„Krisztus minden szentjével együtt szereteténél fogva, magára veszi a mi alakunkat, velünk együtt küzd a bűn, halál és minden baj ellen: mi pedig az ő szeretetétől felgyulladva őhozzá formálódunk, az ő igazságára, életére és üdvösségére hagyatkozunk, s eképpen az ő javaival és a mi bajainkkal való közösség révén egy tésztává (kaláccsá), egy kenyérré, egy testté, egy itallá leszünk, úgy hogy minden közössé lesz, ó micsoda nagy sacramentum (misztérium) ez, mondja Szent Pál (Ef 5,32), hogy Krisztus és az egyház egy test (és csont). Viszont ugyanazon szeretet által nekünk is át kell alakulnunk s a miénknek kell elfogadnunk minden keresztyén nyomorúságát, az ő alakjukat és szükségüket magunkra vennünk, s nekik juttatnunk mindazt a jót, amire csak képesek vagyunk, hogy ők azt élvezhessék. Ez a valódi közösség és ez a szentségnek a helyes értelme. Ilyenképpen egymásba formálódunk át, s eggyé válunk a szeretet által, amely nélkül semmiféle ilyen átalakulás nem lehetséges.”48

A részvétel vagy communio éppen ezért elkötelezés is: hordozni másokat!49 Az elbocsátás szavai áldozatos szeretet gyakorlására küldenek el liturgikus rendünk szerint, ha a lelkész időtakarékosságra hivatkozva ki nem hagyja. Ezért minden úrvacsoravételnél nemcsak elkövetett egyéni bűneinkre kellene gondolnunk, hanem arra is, hogy mi lett abból az áldozatos szeretetből, amire Krisztus elküldött. Ha az úrvacsora alkalma csak azt az örömöt jelenti, hogy már megint feloldozást kaptunk az alól, aminek válasznak, azaz úrvacsorából fakadó hálaáldozatnak kellett volna lennie, akkor ez bizony olcsó kegyelem és megalapozatlan öröm.

A rajongók a 16. században azt hangsúlyozták, hogy az úrvacsora lelki közösséget hoz létre az abban részvevők között, de éppen az elemek, a kenyér és a bor arra emlékeztetnek hívta fel a figyelmet Luther –, hogy a Krisztus testével és vérével való közösség nem maradhat lelki, hanem testivé, külsővé is kell válnia.50

A közösség áldásáról és elkötelezéséről aligha lehet szívhez szólóbban írni, mint Luther teszi:

„Vannak ugyan olyanok, akik szívesen osztoznak a mások javaiban, azonban azt viszonozni nem hajlandók. Azaz szívesen hallják, hogy ebben a szentségben az összes szentek segítségének, közösségének és támogatásának ígérete és adománya van számunkra: de ők nem akarnak ehhez a közösséghez semmivel sem hozzájárulni, nem akarják a szegényt segíteni, bűneit elviselni, a nyomorultakat gondozni, nem akarnak a szenvedőkkel együtt szenvedni, másokért könyörögni, nem akarnak az igazságért kiállni – testükkel, javaikkal, becsületükkel az egyház és minden keresztyén javulását szolgálni, a világtól való félelemből nehogy hátrányt, kárt, gyalázatot, vagy éppen halált kelljen elszenvedniük. Pedig Isten éppen azt kívánja, hogy az igazságért és felebarátjukért eképpen szorongattassanak, azért, hogy annál inkább kívánják ennek a szentségnek nagy kegyelmét és erősítését. Ezek önző emberek: nekik ez a szentség semmit sem használ. Amiképpen nem tűrhető az olyan polgár, aki elvárja, hogy a közösség őt megsegítse, oltalmazza és megszabadítsa, de ő viszont a közösségnek semmi szolgálatot nem akar tenni. Hát nem így –, hanem a mások baját újra a sajátunknak kell éreznünk, ha azt akarjuk, hogy Krisztus és szentjei a mi bajainkat a magukénak fogadjál el: így lesz teljessé a közösség és a szentség is betöltetik. Mert ahol a szeretet nem növekszik naponként és nem formálja át az embert úgy, hogy mindenkivel vállalja a közösséget, ott nincs meg ennek a szentségnek a gyümölcse és jelentése.”51

A vétel módja

Elfogadjuk, hogy az úrvacsora első és legjobb magyarázatát Jézus Krisztus elrendelő szavai – a szerzési vagy szereztetési igék – adják. Ha így van, akkor az ő emlékezetére megismétlendő cselekményről van szó. Venni és enni-inni. Megértést kell tanúsítani a közös kehellyel kapcsolatos modern kori óvatosság iránt, különösen is a járványszerű betegségek (herpesz, influenza, HIV-AIDS, ebola stb.) világában. Nemcsak azért, hogy én ne kapjak, hanem azért is, hogy én ne adjak másoknak fertőzést. A bemártásos osztás az objektivista felfogás értelmében eleget tesz a két szín követelményének, mert ha ugyan egész keveset, de bort is osztanak. Viszont elvész az ivás mozzanata. Nem kellene-e ezt ebből a szempontból végiggondolni. És persze legalább egyházunkban egységesíteni a kiszolgálás rendjét?

Harc, elkülönülés vagy megbékélt különbözőség

A tévesnek ítélt tanítások kapcsán Luther Jézus szavát idézi: aki inkább szereti rokonait, mint Jézust, az nem méltó hozzá (Mt 10,27). És utal Pál szavára, aki a felemás igától óv, mert igazság és gonoszság, világosság és sötétség, Krisztus és Beliál nem egyeztethetők össze (2Kor 6,14-15). Majd így folytatja a reformátor:

„Hogy keresztyéniesen egyetérthessünk velük és keresztyén szeretetet táplálhassunk irányukban, tanításukat és viselkedésüket is szeretnünk és elviselnünk, vagy legalábbis tűrnünk kellene. Tegye, akinek kedve tartja, én nem teszem. Mert a keresztyén egyetértés lelki, mikor is egy hiten, egy értelemben, egy akaraton vagyunk (Ef 4,6). Azt szívesen megtesszük, hogy a világiakban egyetértünk, azaz a világiakat illetőleg békességben élünk velük. De lelkileg kerüljük, kárhoztatjuk és ostorozzuk őket, amíg élet vagyon bennünk, mert ők bálványimádók, Istennek igéjét elferdítik, káromlók és hazudozók, el is viseljük, mint ellenségeinktől, az általuk való üldöztetést és szakításukat, míg az Isten tűri, és könyörgünk értük, intjük is őket, hagynák abba, de nem tehetjük, hogy velük együtt káromoljunk, hallgassunk, vagy dolgukat helyeseljük.”52

Két évvel később, Zwinglivel vitázva a Marburgi cikkekben azonban ezt írta:

„És bárha mi arról, vajon Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és borban, ez idő szerint nem egyeztünk meg, mégis egyik fél a másik iránt keresztény szeretetet tanúsítson, úgyhogy minden lelkiismeret mindig többet viselhessen el, és mindkét fél buzgón kérje a mindenható Istent, hogy minket az ő Lelke által az igazi értelemben megerősítsen. Ámen!”53

Az evangélium tiszta tanítása nem lehet alkudozás vagy kompromisszum tárgya.

A Leuenbergi konkordiával szemben is lehet számos kritikai észrevételt tenni. Helyeselhető egyházunknak az elfogadás kapcsán kifejtett álláspontja, hogy az nem hitvallás, tehát nem mértéke hitünknek és tanításunknak. De értéke, hogy a régi viták felelevenítése helyett a feleket egyesítő közös hit megfogalmazására törekedett.54 (Az óegyházi hitvallások részben azért olyan nehezen érthetők a mai nemzedékek számára, mert miközben mindegyik fél ragaszkodott az általa vallott igazsághoz, mégis elismerte, ha nem is ugyanolyan súllyal a másik felfogásának igazságát.)

A gonoszok (méltatlanok) által kiszolgáltatott szentség ereje is az igében van, Krisztus rendelésében és ígéretében, nem a kiszolgáltató személyében. Vajon amikor elhangzik a szerzési ige, akkor a kiszolgáltató pap vagy az úrvacsorát magához vevő személy teológiai felfogása teszi-e úrvacsorává az én számomra?

Nem szabad elfelejteni a közöset, miközben a különbségeknek tudatában vagyunk és a felismert igazsághoz ragaszkodunk. Egymásra tekintettel lenni – ez mindennapos feladat a gyülekezetekben is, a tiszta tanítás keresésében is.

Irodalom

Das Abendmahl. Eine Orientierungshilfe zu Verständnis und Praxis des Abendmahls in der evangelischen Kirche. Vorgelegt vom Rat der Evangelischen Kirche in Deutschland. Gütersloher Verlagshaus: Gütersloh, 2003.

Buzogány Dezső: Melanchthon úrvacsoratana levelei alapján. Református Zsinati Iroda Doktorok Kollégiumának Főtitkári Hivatala: Budapest, 1999. (Nemzetközi Theologiai könyv, 36.) (Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek, 1.)

Fritschel, George J.: The Formula of Concord. Its Origin and Contents. The Lutheran Publication Society: Philadelphia, 1916.

Das Heilige Abendmahl. 08.02.1992. 5 o. https://www.elcsant.org.za/uploads/8/8/3/9/8839616/abendmahl_handreichung_1992.pdf [ekvtár] DÉL-AFRIKAI EGYHÁZAK AZ ÚRVACSORÁRÓL.

Luther Márton: Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról. 1519. Ford. Wiczián Dezső. In: Luther Márton: Bűnbánat, Keresztség, Úrvacsora. Három sermo a szentségekről. 1519. Ifj. Fabiny Tibor és Gáncs Aladár bevezetésével. Ford. Kozma Éva Mária, Gáncs Aladár, Muntag Andor, Wiczián Dezső. Magyarországi Luther Szövetség: Budapest, 1994. (Magyar Luther Füzetek 4.) 32-44.

Luther, Márton: Írás a mennyei próféták ellen a képekről és szentségekről (1525), LMM 4: 258-432.

Luther Márton: Hogy Krisztus ez igéi: Ez az én testem stb. még erősen állnak. A tévelygők ellen. 1527. Ford. Rajter János. In: LMM 5: (55-61) 62-196.

Melanchthon, Philipp: Loci communes theologici summa cura ac diligentia postremum recogniti et aucti per Philippum Melanchthonem, item appendix disputationis de coniugio ad editionem per Joan. Oporinum Basileae an. MDLXI [1561] actam denuo editi ab Joan. Andrea Detzer. Erlangae sumtibus Caroli Heyderi MDCCCXXVIII [1828]. Vol. I. Pars prior (341 + 2 pp), Vol. II. Pars posterior (363 + 3 pp) [Melanchthon előszava 1543-ból.]

Reformierte Bekenntnisschriften Bd. 1/2, 1535-1549. Bearbeitet von Mihály Bucsay†, Eberhard Busch, Emidio Campi, Zoltán Csepregi, Hans Helmut Eßer, Andreas Marti, Christian Moser, Andreas Mühling, Wilhelm H. Neuser, Peter Opitz, Ernst Saxer, Jan Gerard Jakob van Booma und Anette Zillenbiller. Neukirchener Verlag: Neukirchen-Vluyn, 2006. 153-221.