Hogy ezek az események egyáltalán megtörténtek, az annak a körülménynek köszönhető, hogy Luther kivételes érdeklődést mutatott a Biblia iránt. „A Biblia olvasása közben – nagy aggodalmamra – odáig jutottam, hogy a Szentírás puszta szövege alapján a pápaság sok tévelygésére rájöttem. Ennek ellenére az erfurti könyvtárban ilyesféle gondolataim támadtak: „Mégis lám, milyen hatalmas a pápa és az egyház tekintélye! Egyedül te lennél okos? Hátha tévedsz?”

Hogy aztán ezek a kétségei tényleg felszínre kerültek, abban a búcsúcédula árusítással kapcsolatos eseményeknek döntő szerepük volt 1517-ben.

A 95 tétel tartalmát cáfolni igyekvő több írás megjelenése arra sarkallta Luthert, hogy püspökétől engedélyt kérjen a hallgatása feloldására. Ezután több írást is közrebocsátott Luther. A „Német nemzet keresztény nemességéhez” és az „Egyház babiloni fogságáról” című írásaiban a pápai főméltóság legitimitását firtatta. A pápai válasz nem váratott magára. Kiátkozással fenyegették meg, amennyiben 60 napon belül nem vonja vissza tanait, mely a türelmi idő lejárta után hatályba lépett. Ellenségei azt szerették volna, hogy Rómában, az inkvizíció jelenlétében lehessen kihallgatni, és akkor eretnekség vádjával el lehet őt örökre távolítani az útból.

De számításukat keresztülhúzta III. (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem, akinek Luther az alattvalója volt, mivel felelősséget érzett egyetemi tanáráért, és elérte, hogy Luther kihallgatása Németföldön legyen, ne Rómában.

Így került sor Luther kihallgatására 1521-ben Wormsban a birodalmi gyűlés előtt. V. Károly, a császár, a nuncius, hat választófejedelem, 24 herceg, 8 őrgróf, 30 érsek és püspök állt vele szemben. Először is az összes általa írt könyv ki volt téve elé egy asztalra és azt kérdezték tőle, hogy ő írta-e őket, majd azt kérdezték, hogy hajlandó-e azok tartalmát visszavonni?

A második kérdés megválaszolására először kért egy nap haladékot – amit az ügy súlyánál fogva meg is kapott. Másnap, amikor feltették neki ugyanazt a kérdést, először egy hosszabb latin beszéddel kezdte, de azt nem mindenki értette, ezért arra kérték, hogy a lényeget ismételje el németül is. Ekkor a következőképpen válaszolt: „…Hacsak a Szentírásból merített bizonyítékokkal vagy világos ész okokkal meg nem győznek – mert Isten igéje által lelkiismeretemben kötve vagyok, és mivel világos, hogy a pápa és a zsinatok többszörösen tévedtek, tanításomból semmit vissza nem vonok, mert nem tanácsos és nem helyes az embernek bármit is a lelkiismerete ellen cselekedni.”

A lelkiismeret említésével Luther egy új – addig előtte soha ilyen esetben hivatkozásként nem említett szempontot helyezett bírói elé. Szabad-e, helyes-e valakire nyomást gyakorolni, és ezáltal vallomást kierőszakolni belőle úgy, hogy ezáltal lelkiismeretének a szava ellen cselekedjen? Szava bombaként robbant. V. Károly császár csak annyit mondott Luthernek válaszul, hogy: „Elég!”, és felállásával jelezte, hogy véget vet a kihallgatásnak.

Ám az erősödő hangzavar azt jelezte, hogy Luther érvelése sokakban visszhangra talált. És bár a gyűlés után a birodalmi átkot kimondták Lutherre, Bölcs Frigyes gondoskodott a reformátor biztonságba helyezéséről.

Luther lelkiismereti okokból való nemet mondása csak az első lépés volt: amikor 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésen – a Melanchthon által fogalmazott – „Ágostai hitvallás” sorsáról kellett dönteni, János szász választófejedelem, Brandenburgi György őrgróf, I. Ernő braunschweig-lüneburgi herceg, I. Fülöp hesseni tartománygróf, Farkas anhalti fejedelem, János Frigyes szász herceg és Ferenc lüneburgi herceg – a császár nemtetszése ellenére – aláírták a hitvallást, így az általuk ellenőrzött területeken az evangélikus egyház már szabadon működhetett.

A wormsi beszéd után egy olyan kor vehette kezdetét Európában, mely – ha nem is rögtön, de idővel – megtanulta tiszteletben tartani a lelkiismeret szabadságát.

A lelkiismereti szabadság alapvető emberi jog, mely magában foglalja a személyes meggyőződés, világnézet, vallás megválasztásának szabadságát. A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos szertartások végzése útján, nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa, gyakorolhassa vagy taníthassa, vagy ha úgy gondolja, kinyilvánítását mellőzze.

Mivel Luther 63 évig élt, mai fogalmaink szerint nem élte meg az öregkort. Csakhogy ötszáz évvel ezelőtt a 40 év feletti ember már öregnek számított. Luther nem félt a haláltól, és nem akart még sokáig élni. Sok csalódás érte élete utolsó éveiben. Nehéz volt feldolgoznia azt a sok ármányt és gonoszságot, melyeken keresztül személyében is támadták, nem csupán a tanait kritizálták.

Például egy olasz nyelvű röplap terjedt, mely halálhírét keltette, és arról szólt, hogy Luthert Wittenbergben ravatalozták fel, és híveit arra kényszerítették, hogy Luthert imádják. Ekkor azonban a megszentelt ostya a „nagy eretnek” szájából kirepült és az elszabadult pokol csak akkor állt helyre, amikor a szentelt ostya a szentségtartóba visszakerült.

Luther a mocskolódást nem hagyta válasz nélkül: „Jézus azért jött a földre, hogy szolgáljon. A föld porában térdepelve, sorba mosta tanítványai lábát. Mindig csak szolgált… és a pápa? Hatalmaskodni akar és nem szolgálni… Mindannak, amit Jézus tenne, pont az ellenkezőjét teszi, ezért Jézusnak nem barátja, hanem ellensége… Igen, a pápa hívei halálomat kívánják. De ha meghaltam, akkor fogok csak igazán élni! A búza sem tud növekedni, míg el nem vetették a földbe.

Ha ágyban halnék meg, ez nagy szégyene lenne a pápának és dacolás vele, mert ezzel Isten azt adja értésére, hogy: Ti, pápa, ördögök, királyok, fejedelmek és urak, lehettek Luthernek ellenségei, ártani mégsem tudtok neki! Husz János még nem sok kárt okozott nekik. Azt tartom, hogy nem volt ember 1000 év óta, akinek a világ olyan ellensége lett volna, mint nekem.”

Még 1530-ban történt, amikor a brandenburgi őrgrófnénak volt a vendége, s a házigazda azt kívánta neki, hogy még jó negyven évig éljen. Luther így fakadt ki: „Isten őrizzen attól! Olyan gonosz ez a mostani világ, hogy az ember nem kívánhat jobbat magának, mint egy üdvösségre intő órát és aztán a halált. Az orvosokra sem hallgatok, nem akarom keseríteni maradék életemet, amely szerintük egy évre rúg, hanem Isten nevében azt eszem és iszom, amire kedvem támad.”

Ehhez az orvosi diagnózishoz képest még 16 évig élt.

A wittenbergi egyetemen való tanítást szinte élete végéig folytatta, utolsó előadását az alábbi szavakkal fejezte be: „Ich bin schwach, ich kann nicht mehr!”, vagyis „Gyenge vagyok, nem bírom tovább!” Élete utolsó útja szülőföldjére, Mansfeldbe vezetett, hogy kibékítse a hazai grófi család két ágát, ott azonban ágynak esett, és valóban ágyban, párnák közt halt meg, mely – Petőfivel ellentétben – nála éppen Isten gondviselésének a jele volt.