A Fillér utcai lakás, amely nekem anno vidéki kislányként Budapesttel volt egyenlő, jelenleg az otthonom. A kislányom ott alszik el minden este, ahol én aludtam akkor, nagymamánál. Ott éneklem neki: „Ó, terjeszd ki…”, ahol ő énekelte nekem. Ezeket a sorokat ott írom, ahol a könyvespolc volt, rajta nagypapa fényképével. Néha, ha belépek a lakásba, még most is az ő otthonillatuk csap meg – pedig most már a miénk. Minél több kézzel fogható, öreg lom került ki innen, hogy átadja helyét a mi életünknek, lett egyre részletgazdagabb a kép, amelyet magamban nagymamáról őrzök. És tárgyak nélkül, ebben a – családi összefogásnak köszönhetően – teljesen megújult lakásban mégis egyre inkább, egyre tisztábban emlékszem rá. 

Milyen volt, amikor a kislányomat vártam. Egykori védőnőként nagyon sok hasznos tanácsot adott nekem, szakmai tapasztalatai és tudása – melyet az öt saját gyermek is bővített – mit sem csökkent az évek során. Emlékszem, mit mondott, mikor a kislánnyal először, velem utoljára találkozott a kórházban – egyikük néhány nappal a halála előtt, másikuk néhány nappal a születése után volt. Hogy igény szerint szoptassam, mert ez a háromóránkénti csak valami új hóbort, és akkor lesz elég tejem, ne aggódjak. Lett is. Hogy behunyt szemmel, tisztán és hangosan adott hálát az új életért.

Középen ült, mi mind – gyermekei, unokái – körülötte. Akkor tudtam, hogy ezt a képet, ha nem is készül fotó, őrizni kell, mert így is emlékezni akarok rá: a végső gyengeségében is tiszteletre méltó testre és bölcs elmére, a szilárd hitre, a pislákoló, mégis nagy hatású életre, az egyenes beszédre, az ősi áldásra. 

Halála után közvetlenül nem volt alkalmam, nem lettem volna képes elgyászolni, hiszen ott volt a kicsi baba, akinek ellátása minden percemet lekötötte. Aztán úgy alakult az élet, hogy Léna nemcsak a földi pályán váltotta nagymamámat, de kis kihagyással egybefonódott az életterük is. Nagypapa egykori dolgozószobája – egyben az egykori vendégszoba – lett az övé. Nagyi konyhájában én főzök. Nem annyit és nem úgy – nála mindig rend volt, kilencvenkét évesen is maga vezette és tartotta rendben a háztartást, és ha most látná ezt a rumlit… Úgy képzelem, örülne neki. 

Kevés holmit tartottam meg tőle, majd mindent kicseréltünk és elajándékoztunk, nagypapa értékes könyvgyűjteményét pedig a teológia hallgatói használhatják. A fahéjasporcukor-szóró maradt, és a kicsi Prőhle Margit keresztelői ezüstkanalai, benne a míves monogram: PM. 

Ez a cukorszóró a gyermekkorom. A nagymama főzte tejbegríz reggelire. Azért tartottam meg, hogy ez az illat, ez a por – ha minden más már olyan sűrű, fehér és ragadós, mint a köd vagy a tejbegríz – lepje be mindazt, ami eltűnt az emlékezés zavaros grízében. Azt gondoltam, segít majd emlékezni. És folyamatosan emlékezem is: ebből kerül fahéj a reggeli kávémra, amelyet az ezüstkanállal kavarok meg. 

Ilyenkor is gyakran gondolok rá: hogy nem láthatja felcseperedni a gyermekemet, nem adhat nekem több tanácsot, nem vehetünk együtt úrvacsorát a Budavárban, amitől mindig könnyekig meghatódott. És most, hogy már nincs, én hatódom meg ott az oltárnál könnyekig; hogy nem imádkozik értem minden komolyabb megmérettetés előtt. 

Ezeken a pillanatképeken túl, amelyeket róla őrzök, szeretnék egy kicsit rendkívüli életéről is szólni. Id. Prőhle Károly teológusprofesszor legkisebb, ötödik gyermekeként nevelkedett Sopronban, Irénke, Jenő, Károly – a későbbi nagy hatású teológusprofesszor – és Rózsi nevű testvéreivel együtt. Erről az időszakról is szól A soproni Prőhle család című, rendkívüli stílusérzékkel megírt füzetecskében. A kornak megfelelően patriarchális család volt az övék, meghatározó apai tekintéllyel, de sok-sok szeretettel. És hogy ezt a tekintélyt valóban mennyire felülírta a szeretet, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nemcsak a fiú, de a leánygyermekek, Irénke és Rózsi is tovább tanulhattak – Rózsi néni tanító lett, Irénke pedig az evangélikus teológia első női hallgatója, aki ebből kifolyólag olyan apróságokkal találhatta szembe magát, mint hogy az épületben nem volt nők számára kialakított mellékhelyiség. Nagymamám pedig – szembemenve édesapja tervével – egészségügyi területre ment, mivel kisbabákkal szeretett volna foglalkozni a tanítás helyett. 

A második világháború idején ápolónőként látta el a sebesülteket Sopronban, önként jelentkezett erre a feladatra a hadikórház parancsnokánál. A szovjet megszállás alatt neki is el kellett csúfítania magát, ha az utcára lépett. 

A családi házat többször kifosztották, beszállásoltak hozzájuk is mindenféle katonákat. 

1947-ben lett menyasszonya Laborczi Zoltán győri segédlelkésznek. Házasságukból öt gyermek született, azok családjaiból tizenegy unoka és immár öt dédunoka. Budapestre költözésük után a budavári gyülekezet meghatározó és nagyon szeretett tagja lett. 

Dédnagymamámról, saját édesanyjáról így ír visszaemlékezésében: „Tőle tanultam, hogy amit az ember elkezdett, ne hagyja félbe, hogy sose legyünk tétlenek, hogy semmilyen munka sem alacsonyítja le az embert, hogy a nyomorban élőket keresztényi kötelesség megsegíteni.” 

Ha hasonló listát kellene írnom, valahogy így nézne ki: „Tőle tanultam, hogy az ember öregen is lehet hasznos tagja a közösségeknek, hogy az élő, személyes kapcsolat Istennel és az emberekkel tartja frissen és derűsen a szellemet, hogy a folyamatos szellemi tréning, a mindennapos olvasás legalább annyira fontos, mint a rendszeres testmozgás (néhány évvel ezelőtt még megmászta velünk a Csobáncot). Hogy az ember sose szűnjön meg érdeklődni a családi, világi és egyházi aktualitások iránt, hogy a körülmények és a számunkra ma már felfoghatatlan átélt borzalmak ellenére képes az ember derűs és alázatos, kilencven felett is káprázatosan éles eszű maradni. Hogy a körülményeitől, híresztelésektől, vélt vagy valós rangjaitól, elért és elismert eredményeitől függetlenül kell megítélni minden embert. Hogy a háborúnak csak elszenvedői és áldozatai vannak, a békének csak győztesei. Hogy milyen a másokért való, szolgáló, mégis rendkívül nagyszabású élet. 

Ahogy sorra veszem ezeket, itt ülök a megörökölt fahéjasporcukor-szóróval szemben, amely, úgy látszik, nemcsak a gyermekkorommal, de nagymamám emlékezetével is egyenlővé válik – folynak, folynak a könnyeim. 

A cukorszóró nemsokára kifogy. És akkor nem lesz kit megkérdezni: hogyan, milyen arányban töltsem újra, hogy pont olyan legyen? Sosem lesz már ugyanolyan. De idetotyog a kicsi gyerekem, mindjárt főzök neki tejbegrízt, és a történet folytatódik, visszük tovább.

Részletek Laborczi Zoltánné Prőhle Margit A soproni Prőhle család című könyvéből

„1920-ban már szabályszerűen éhezett a város. Ha édesanyám kapott egy kenyeret (többet nem adtak), az nem volt elég a négy éhes szájnak. Ilyen körülmények között indult az én életem. Nem terveztek, de jó szívvel elfogadtak. Édesanyám negyvenkettedik évében járt, és jobban éhezett, mint a testvéreim. Amint haladt a terhesség, egyre gyengébbnek érezte magát. Az Úristen nagy bajtól óvott meg bennünket, mind a ketten megmaradtunk. Én kicsi súllyal születtem, édesanyámnak kevés volt a teje, de lassanként mégis iperedtem. Irénke szerint egészen megváltozott a család hangulata, mindenki örvendve figyelte a mosolygó kisbabát. (…) 

Nagypénteken, egy nappal a szovjet csapatok megérkezése előtt sikerült engem bejuttatni a szomszéd utcában lévő apácazárdába. Nemcsak rendházuk, iskolaépületük is volt, amelyek addigra tömve voltak menekültekkel, kibombázottakkal; iskolájuk tornatermében hadikórház működött. Óriási méretű ebédlőtermükben sok ágyat állítottak föl. 

A zárdában nem volt mindenki számára hely az óvóhelyen, nekem meg kellett elégednem egy alagsori folyosóval, ahol a lábadozó katonák feküdtek fapriccseken. Ezek között kaptam helyet éjszakára. Hogy a parancsnok ne vegyen észre, fal felé fordított fejemre rátettek egy katonasapkát. Alvásról persze szó sem lehetett, amikor szombaton este abba az utcába is bedübörögtek az orosz tankok, fülsiketítő csattogással. 

Húsvétvasárnap nem zúgtak a harangok, kijárási tilalom volt. Az »ünnep« elmúltával parancsba kaptuk, hogy mindenki jelentkezzen a munkahelyi főnökénél. Ha el akartam kerülni, hogy járőröző ruszkik meghívjanak »krumplipucolásra«, akkor hozzá kellett öltözködnöm. Fejkendőmet úgy kötöttem meg, hogy árnyékot vessen az arcomra, a ruházatom rendetlen volt, és szemüveget vettem fel. Közvetlen főnököm sem ismert meg. (…) 

Párosával jöttek a zabráló katonák, a ruhásszekrények tartalma nagyon tetszett nekik, főleg az én színes ruháimat vitték. Észrevette ezt az édesanyám, ráakasztotta az ő szürke-fekete ruháit az enyéimre, attól kezdve együtt vitték mindkettőt. Ezek a zsákmánykeresők nem merészkedtek le a pincébe, csak egy egészen fiatal katona, aki egyedül (!) lépett be az óvó- helyre. Észrevette az oltárasztalkát, odament, fél térdre ereszkedett, megcsókolta a terítő szélét, keresztet vetett, és szajré nélkül távozott. Vajon túlélte-e a háborút?”