Nagy László: Csak a lényeg maradt

Az ünnep közeledtekor, amikor az ajándékozásról kérdeznek, mindig egy több mint harminc évvel ezelőtti karácsony jut eszembe. Celldömölkön szolgáltunk abban az időben. December 24-én az anyagyülekezetben és a filiákban is több istentiszteletet tartottunk a gyermekek karácsonyi műsorával. Erre készültünk már hetek óta örömmel és izgalommal. Pár nappal karácsony előtt azonban gyászolók jelentették be egy fiatal édesanya halálát, a temetés időpontjául pedig december 24-én a kora délutáni órát kérték. Így kezdődtek az ünnep szolgálatai.

Abban az évben advent és karácsony egészen mást jelentett számomra, mint korábban bármikor. A várakozás helyett advent a valódi tartalmával üzent. Eljött Jézus, eljött a Megváltó. Eljött akkor is, ha az édesanya betegágya mellett talán nem is gondolt a karácsonyra a próbák alatt álló család. Hiszen az ő eljövetele nem függ a mi várakozásunktól. Ő érkezik akkor is, ha mi látszólag nem is készülünk a fogadására.

A halál fájdalmas csendjében pedig, amikor minden emberi szó sebet üthetett volna, hangzott az Úr angyalának szava: „Ne féljetek […]: Üdvözítő született ma nektek…” (Lk 2,10–11) Minden sallangja a karácsonynak lefoszlott. Csak a lényeg maradt: megszületett a Megváltó. Ne féljetek! 

Laborczi Dóra: Egymásra fordított idő

Amióta gyerekeink vannak, a karácsonyi ajándékozás nálunk tulajdonképpen csak a gyerekekről szól. A férjemmel inkább egymásra fordított időt, közös élményt próbálunk adni a másiknak, mert ez az, ami a dolgos-kisgyerekes hétköznapokban mindkettőnknek a leginkább hiányzik. Ugyanez a helyzet a barátokkal is: mindketten próbáljuk megteremteni, hogy a másik töltekezhessen, a ritkán látott barátokkal is időt tölthessen az ünnepi időszakban vagy a két ünnep között.

Amióta az első gyermekünk megszületett, minden adventben mézeskalács- és karácsonyisüti-gyártásba kezdünk, amelybe most már a kisebb testvér is be tud segíteni – leginkább maszatolással. A szűkebb-tágabb rokonság ezekből a süteményekből kap: süteményes zacskókba vagy fémdobozba töltjük. Néhányan vissza is küldik a dobozt, hogy karácsonyra süssük nekik újra tele. Azt tervezem, hogy idén a karácsonyi képeslap helyett otthon felvett gyerekdalokat küldünk majd a rokonságnak, saját előadásban. Az ajándékkal való elhalmozás helyett tehát próbálunk az ünnep lényegére koncentrálni és egymásban, az együtt töltött időben meglelni az ajándékot. 

Horváth-Bolla Zsuzsanna: Különleges lista

Nemrégiben a Facebookon került elém egy „karácsonyi elvégzendők listája” feliratú fotó. A listán a teendőket felsorolta ugyan az illető, de később módosította is őket. Áthúzta a kevésbé fontosakat, és pirossal odaírta azt, aminek igazán hangsúlyosnak kell lennie. Íme a lista:
• „Az ajándékok vásárlása helyett inkább légy jelen.
• Az ajándékok csomagolása helyett ölelj meg valakit.
• Ajándékok küldözgetése helyett adj békét.
• Ennivaló vásárlása helyett adományozz ételt.
• A fények nézegetése helyett légy a fény.”

Ezeket a gondolatokat osztom meg most az olvasókkal 2018 karácsonyán. Áldott ünnepeket!

Galambos Ádám: Fedezzük fel újból a kapott ajándékunkat

„A betlehemi jászolnál nem volt ott egyetlen pap vagy teológus sem. És mégis minden keresztyén teológia kezdete, forrása, a csodák csodája, azaz Isten megtestesülése” – írta Dietrich Bonhoeffer.

A betlehemi éjszakában nem gondolt senki sem a leárazásokra, a díszekre, az ünnepi asztalra, és mégis, a Názáreti születése az, ami a legnagyobb változást hozta. A Megváltónak nem volt „szép alakja” és „olyan külseje”, amelyért a közösségi hálón büszkén posztolhattuk volna, és mégis, az ő „emberektől elhanyagolt és megvetett” megjelenése vált a legtisztább éltető forrássá, amelyet mi ajándékba kaptunk.

Hogy miként és mit adhatunk 2018 karácsonyán? Talán éppen őt! A világ számára a legértéktelenebbnek tűnő, ingyen kapott ajándékunknak az újbóli felfedezését és alázattal való megismerését – a csendben, a szeretetben, az imádságban, a bocsánatkérésben és a békességben. Így őrizhetjük meg és kamatoztathatjuk Isten csodáját, és ekképpen ismerhetjük fel Pilinszky János megállapításának igazságát: „Egész létünk a szeretet isteni »túlkapásainak« a drámája.” 

Balla Mária: „Kiszeretni” a jót a másikból

Az idén először tapasztaltam magamon a megcsömörlés jeleit, amikor a karácsonyra gondoltam. Mert az ajándékozás tárgyiasult formája jutott eszembe. Hogyan lehet az ajándékokért folytatott hajszában meglátni az ünnep igazi értelmét, fényét? No, nem a karácsonyfán csillogó díszekre és égősorra gondolok, sem az ajándékokat burkoló csilivili csomagolásra, díszítőszalagokra, sem az ajándéknak netán örülő családtagokra, barátokra.

Hogyan érezheti az ember igazán megajándékozottnak magát, ha arra gondol: nem fogja megkapni, amit szeretne, nem tudja azt adni, amit a másik szeretne, ráadásul valószínűleg egy tucat olyan dologgal lesz gazdagabb, amire semmi szüksége? Így például a tetemes mennyiségű csomagolóanyagra, amellyel ki lehetne tapétázni akár egy garzont.

Talán a remény segíthet felülemelkedni a karácsony emberi oldalán. Nem a beteljesületlen vágyak beteljesülésében való rendületlen bizakodást értem ezen. Olyan jó lenne, ha remélni tudnánk! Remélni és „kiszeretni” a másik emberből a jót, előcsalogatni a szeretetet, amelyet mi is ajándékba kapunk. Jézus azért született a világba, hogy amivel bennünket megajándékozott, azt felfedezzük, éljünk vele, és ne rejtsük el magunkban.

Ha erre gondolok, akkor máris túllépek ünneplésünk fonákján, így azon is, hogy például szenteste családi körben halászlét kanalazok, amit egyébként nem eszem, mert nem szeretem. 

Nagy Szabolcs: Meghívó a találkozásra

Nemrég a következő cikkcímet olvastam egy amerikai hírportálon: Ha felteszed magadnak a kérdést, hogy miért lett egyre kevesebb barátod felnőttkorodra, itt a válasz. Az írás – mint ahogy a legtöbb ilyen cikkcím esetében – nem közli a választ a felvetésre, viszont azt szívünkre helyezi, hogy akármikor hívnak minket, akármikor szükség van ránk, jelenjünk meg, mert az, hogy egy adott helyzetben ott vagyunk vagy nem, hatványozottan fogja befolyásolni kapcsolatainkat.

Amióta ezt a cikket olvastam, azóta várom a karácsonyt, mert tudom, hogy a legtöbb ajándékom erről a jelenlétről fog szólni. Az apró tárgyi ajándék mellé mindig ott lesz egy boríték, amely egy meghívó. Meghívó moziba, múzeumba, sétára, kávéra, sörre, ifire, előadásra, egyebekre. A lényeg, hogy meghívó legyen a találkozásra, meghívó legyen a jelenlétre.

Hiszem: a jó ajándék azt tükrözi, hogy általa még inkább jelen lehetünk a másik életében.

Talán ezért szoktuk azt mondani, hogy a megtestesült Isten a legnagyobb ajándék. 

Stifner-Kőháti Dorottya: Felismerni, amink van

Gyermekkorom kedves mesehőse, Sanyi manó egyszer ellopott a vasorrú bába kályhájából egy kötényre való csoda szép, csillogó, szivárványszínben játszó „drágakövet”. A szikra és parázs, ahogy kihullt a kályhából – hisz az volt –, nem hunyt ki, hanem csillogott-ragyogott. Kék, vörös, sárga, fehér, s mind gyönyörűséges! A csintalan manó hazaérve fogta gyémántkincsét, és egy tál vízbe tette, hadd legyen még fényesebb. De jaj! A kincsből nem maradt semmi, s a manó keserves sírásra fakadt.

Amit – a gyerekkori mese tanulsága nyomán – idén ajándékoznék, és magamnak is kérek, az egy marék „gyémántparázs”, amely visszatükrözi a befogadott fényt. Amelyben ott ragyog Isten végtelen szépsége. Mindaz, ami tiszta, igaz, őszinte, maradandó, aminek a fénye szerteszét ragyog, hogy ne tévedjünk el. S kérném hozzá valamennyiünknek újra és újra a látást, hogy felismerjük, mink van.

Megkaptuk mi ezt mind, gyermekként még tudtuk is, csak tán… útközben elveszítettük. Nem becsültük, vagy az igazi tökéletességet vízbe tettük, elrontottuk, eltékozoltuk, s most fáj a szívünk érte.

Ott van, ott lehet minden szóban, mozdulatban, ölelésben, fényben, hangban, illatban, dallamban – óvjuk hát, és adjuk tovább. Kinyit egy másik dimenzióra, és azokkal is összefűz, akik már nem lehetnek velünk testben ezen a karácsonyon. 

Győri András Timótheus: Feltétel nélküli elfogadás

Az ajándék fogalma gyerekként egyenlő volt számomra azzal, hogy valami olyat kaptam, aminek nagyon örültem. Búgócsiga, hintaló, édesség… Ez az öröm azonban hamarosan elmúlt. Ezt eltörtem, abból kinőttem, és a csokoládék jó íze köddé vált. Nem úgy, mint az a kis manót ábrázoló nyírfakéreg, amelyet 1962 karácsonyán egyik nővéremtől kaptam. Most is itt lóg a polcomon, s ha rápillantok, megmelegszik a szívem, mert visszahozza boldog gyermekkoromat.

Amikor nagyobbacska lettem, a nagycsaládi karácsonyokra már én is ajándékokat készítettem testvéreimnek és szüleimnek. Akkor éreztem rá az „adni” tán még jobb, de mindenképpen más ízű örömére.

Az iskolai, munkahelyi és ifis ajándékozásoknál tudatosan azt tartottam szem előtt, hogy (lehetőleg saját készítésű) személyre szóló legyen a meglepetés. Így árasztottuk el éveken keresztül családtagjainkat és barátainkat feleségem kézművesremekeivel és általam készített videókkal. Hát ezzel is csak csínján! Mára tán megtanultam.

Most a legnagyobb ajándék, amelyet adhatnék szeretteimnek, barátaimnak és mindenkinek, az a feltétel nélküli elfogadás. Ez nagy lecke.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2018. december 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.