Gyermekkor

1914 február elsején született Solymár András a Gömör megyei Dobsinán. Szülei: Lórencz András és Klauszmann Mária mindketten odavalósiak – bulénerek voltak (az ősgermán quádok leszármazottai). A szülők, nagyszülők mindkét oldalon többnyire bányászok, kohászok, erdészek voltak, akik közül sokan tanultak Selmecbányán. Édesapja 1920-ban munkát keresve érkezett a Múcsonyhoz tartozó Alberttelepre, ahol bányát nyitottak. Innen járt iskolába a miskolci Lévay József gimnáziumba. Nézeteltérése támadt az egyik tanárral, aminek az lett a következménye, hogy átíratták az Aszódi Petőfi Sándor gimnáziumba. 

Aszódi évek       

Az egyházi iskola légkörének meghatározó útmutatója lehet a hitoktató lelkész. Az 1920-as évek végén a fiatalok között egyre jobban terjedt: a Pro Chriszto mozgalom. Vezető egyénisége Schulek Tibor többször járt Aszódon és szerveztek nyári táborokat, amelyeken érlelődött Édesapám látása, egyénisége. Bizonyosan ezek döntő hatással voltak abban, hogy a soproni teológiára jelentkezett.

Egész életére meghatározó élménye volt a 4. Cserkész Világdzsembori gödöllői alkalma 1933. augusztus 2. és 20. között. Otthonról hozott német nyelvtudása mellett ekkor látta fontosnak a francia nyelvtudás fontosságát. 

1933-as gimnáziumi évkönyv nemcsak a jeles érettségi eredményéről ad híradást, hanem arról is, hogy „a Magyar Szemle szerkesztősége, mint jó tanulókat 1-1 kötet folyóirattal tüntette ki.” 

Sopron       

Arról hallottam visszaemlékezést, hogy Sopronba elkísérte édesapja – mivel Deák professzort ismerték (aki szintén gömöri származású volt). A professzor otthonigazgatóként is meghatározó volt a fiatalok körében. Jelentős hatással mozgósította a fiatalokat az evangélizáció megszólító ereje.  

Túróczy Zoltán győri lelkész által szerveződött egy közösség, melynek tagjai elkötelezettek lettek az evangélizáció ügyének. Évfolyamtársai közül csupán néhányat említek: Bártfay Lajos, Boros Lajos, Csepregi Béla, Kajos János, Pusztai László, Sághy Jenő, Zátonyi Pál… Azok a professzorok, akiknek előadásait hallgatták rendkívül gazdag tudományos munkásságot végeztek, és a diáksággal szemben nagy elvárással voltak. Teológus napokra jártak, szupplikáltak, néha 1-1 soproni segédlelkész lehetőséget adott Sopronban helyettesítésre. Így prédikált Sopronban néhány vasárnap délutáni istentiszteleten.  Nagy szó volt ez akkor!

Kisebb jelentősége volt annak, hogy az otthon igazgatója a kékkeresztes mozgalom lelkes terjesztője volt. Édesapám nem csatlakozott a mozgalomhoz, de  támogatta. Ebben az időben volt Sopronban Voipió Márton – finn stipendiáns – vele megmaradt a kapcsolata később is. (Még Sajókazán is meglátogatta, amikor „mozgalmi úton” volt Magyarországon.)

A harmincas évek közepén nagyapám magyarosította nevét Solymárra – és ezt a nevet édesapám is átvette.

Domján Elek püspök 1938. július 31-én avatta lelkésszé Nyíregyházán, mert a Tiszai Evangélikus Egyházkerülethez tartozott, és augusztus 1-től Ózdra küldte segédlelkésznek.

Ózd (1938 augusztus 1.  -  1941 október 27.)      

Marcsek János esperes mellé került segédlelkésznek. (Róla sok történetet jegyeztek föl káplánjai!) Általában rövid ideig szolgáltak az ide helyezettek, mert sok nehézséget kellett hordozni. Nagykiterjedésű szórványhelyzet – sok iskolában sok hitoktatás tette nehézzé a szolgálatokat. 

Istentiszteletekre úgy készült, hogy a prédikációit iskolás füzetekbe írta. Ezeknek belső oldalára, felülre mottóként jegyezte oda: In nomine Dei. Ez a mottó szolgálatai előtt is elhangzott félhangosan, vagy jól hallhatóan. Szombat délelőtt memorizálta a leírtakat, és néha kis vázlatot helyezett a Bibliájába. Egész életében így készült, és szolgált. Ha német nyelvű könyvet, vagy cikket fordított, akkor is pontosan adminisztrálta munkáját.

Egy fontos dologról kell megemlékezni. Az itteni évek során levelet kapott Danhauser Lászlótól – aki a Baráti Mozgalom szervezője volt. Ez a közösség fogta össze az evangélikus evangélizáció különböző irányait, és országos hatáskörrel rendelkezett. Ebben a levélben egy felkérés fogalmazódott meg országos szervező titkári állás betöltésére. „Működési területed az egész ország”.  Az esperes véleményét kérdezte, és tömör választ kapott: „ Nem mehetsz!”.  Így maradt tovább Ózdon. Egész élete során emlegette ezt elmaradt lehetőségként.

Komádi (1941-1954 októberig)  

Túróczy püspök Komádiba nevezte ki helyettes lelkésznek 1941 október 30-tól. Azzal a  megjegyzéssel került oda, hogy majd a Losonci gyülekezet magyar lelkészének tervezi a püspök.

Komádi nagyközség: akkor 13 000 lakosú helység volt, ahol az evangélikusság az  1920-as évek közepén alakult úgy, hogy kiváltak a református egyházból körülbelül hatszázan a szegényebb családok közül. A gyülekezetnek volt egy tanterme, ahová osztatlan alsós diákok jártak. Egy nagyobb gyülekezeti teremben tartották az istentiszteletet, és hozzá tartozott egy két szobás lelkészlakás. Az ottani viszonyokra jellemző volt, hogy a gyülekezet tagjai közül néhány módos gazda cselédeket alkalmazott, és többségében sok kis földdel rendelkező gazdálkodó élt nagy szegénységben.

1942 augusztusában házasságot kötött Solymár András és Szilágyi Katalin okleveles tanítónő - aki kinevezést kapott 1942 szeptember 1-től az ottani iskolába. Az esketés szertartását Túróczy Zoltán nyíregyházi püspök végezte Budapesten.

Háborús évek ezek sok-sok bizonytalansággal. Édesapám nem várta meg a „SAS” behívót, szekérre rakta családját – az idő közben megszületett Péter Zoltán fiúval - és a szüleihez mentek. Az alberttelepi bányában élték meg a front átvonulását (jó előre több órát vásároltak, amelyek jó szolgálatot tettek, így elmaradtak a zaklatások.) Amikor visszatértek Komádiba, üres, kifosztott lakásban folytatták az életet, sok megpróbáltatás közepette. Ezen terhek hordozásában nagy segítséget jelentettek az evangélizációk. Sréter Ferenc és Csepregi Béla szolgálata lelki megújulást indított a gyülekezetben. Az első fiú után született András, majd Gábor, negyedik gyermekként Katalin. 

Az egyházi iskolát államosították, és egyre nehezebb lett az egyház helyzete. Ebben az időben az embereket termelőszövetkezetbe kényszerítették – mérhetetlen lelki károkat okozva, embertelen módon. Emlékszem arra, hogy egy asszony éjjel zörgette fel a családot tejesen összetörve zokogott: a férje aláírt, és belépett. Akik nem léptek be, azok életét a beszolgáltatások, megaláztatások által tették lehetetlenné.

Másik emlékem, amikor Komádiban kifosztották az egyik boltot. A tettes hamis vád alapján a katolikus harangozó volt – ezért büntetésül a falu nem kapott kenyeret egy hónapon keresztül, csupán a tsz-tagoknak adtak. Egyik gyülekezeti tagunk hetente kétszer hozott kenyeret a kabátja alatt – naponta kimérve ettünk kevés, kis kenyeret.

Olyan mértékű volt a szegénység, és mi is annyira elszegényedtünk, hogy sürgősen más helyre kellett továbblépnünk. Ekkor nyílt meg annak a lehetősége, hogy Sajókazára kerüljön édesapám.

Sajókaza (1954 október – 1971 április)   

Az ottani gondnok út közben találkozottvelünk: a Sajó hídjánál köszöntött minket, amikor a teherautóval odaérkeztünk. Lepakolásnál a református lelkész jött segítségünkre, és így hamarabb végeztünk. Ez a község akkor körülbelül 3500 lelkes volt. Többségében katolikusok, 1000 református és 320 evangélikus élt a faluban, és a bányász telepen. Nagykiterjedésű szórvány tartozott ide, és Rudabányán külön segédlelkész látta el a szolgálatokat a kazai lelkész felügyelete alatt.  A háború előtt két tanító, két tanteremben tanította az evangélikus gyerekeket.

1948-ban államosították az iskolát és az épületeket is elvették. Az itteni gyülekezet támogatója és évszázadokon keresztül felügyelője volt a báró Radvánszky család. A család utolsó evangélikus tagja Kálmán báró, akitől a háború után elvették minden vagyonát, rövid ideig a parókián is lakott, majd kocsisának fészerében húzta meg magát. Az akkori rendszer gúny-célpontja volt. Édesapám, ahogy tudta segítette, majd halála után ő temette el.

Korábban itt szolgáló lelkészek – a nagy nehézségek miatt – rövid ideig maradtak. (Böjtös László, dr. Ottlyk Ernő, Deme Károly)

Mivel kora gyermekkoromtól lelkész akartam lenni, édesapával részt vettem a Bükkben illegális evangélizáción (Marcsekék szervezték). Motorral sok helyre kísértem őt istentiszteletre. Korábban még Komádiból is ment evangélizálni a nyíregyházi tanyavilágba, és egy alkalommal Sajókazáról is meghívták ugyanoda.

Jellemző egyházpolitikai esemény tanúi voltunk 1957 májusában. Böröcz Enikő Ordass püspökről írt könyvében ezt írta: „A legbotrányosabb helyzet Borsod-Hevesben alakult ki, ahol Virág Gyula, Vető Lajos püspök buzdítására a kezdetektől fogva blokkolta mind a szabad választást, mind pedig magának Túróczy Zoltánnak a munkáját arra való hivatkozással, hogy püspöksége nem legitim. Balikó Zoltán esperessé választását is felháborítónak találta, mert Balikót alig egy évvel korábban felfüggesztették állásából. Virág Gyula minden lehetséges módon gátolta a tisztújítást,... Túróczy Zoltán ekkor kész helyzet elé állította Virág Gyulát. Közölte vele: annak ellenére, hogy Virág Gyula nem hajlandó lemondani, ő június 4-én beiktatja hivatalába az új esperest.”(1)  Az előbb említett „kész helyzet” Sajókazán történt, ahová Virág Gyula esperesi vizitációra jövetelét jelezte. Időközben Túróczy püspök levélben tájékoztatta édesapát, hogy az érkező esperes, már nem esperes, és kérte, fogadja úgy, mint egy kollégát. Amikor a vendég megékezett, és megtudta ezeket, az arcára volt írva az, amit belül érzett. Finom ebéddel vendégeltük meg – és eredménytelenül távozott. 

Az esperes választás is érdekesen alakult abban az esztendőben. A jelöléskor Balikó Zoltán nevének elhangzásakor nagy éljenzés hangzott, a fiatalok közül voltak akik Solymár András nevét említették. Jött a titkos szavazás, és az eredményhirdetés: a többség a Solymár András nevet jelölte meg. Volt annyi bölcsessége édesapának, hogy visszalépett – és így Balikó Zoltán lett az esperes.

1957-ben tatarozták a kurittyáni templomot. Ekkor a püspök Túróczy Zoltán volt, és ő végezte a hálaadó istentiszteletet. Jól emlékszem este elmenetele előtt Sajókazán beszélgetett a családdal, és említette, hogy a következő héten már nem megy be a püspöki hivatalba, mert az állam megvonta szolgálatát.

1956 ősze még annyi változást sem hozott, hogy édesanyánk ismét taníthasson. Sok támogatást kaptunk a forradalom után egyházi forrásokból, valamint nyugati ismerősöktől. Tartós élelmiszerből és különösen ruhából érkezett nagyobb mennyiség. Mi gyerekek persze a játékoknak örültünk. Szabadabban jöttek a külföldi, főleg német könyvek, amelyeket szívesen olvasott édesapa. Először az NDK-ba, majd a nyugati zónába is mehetett rokoni látogatásra. Természetesen ilyenkor, minden alkalommal jöttek a nyomozók, és az út előtt és után alaposan kikérdezték hol, mikor, kivel, mit beszélgetett. Úgy emlékszem, hogy két alkalommal német egyházi-napokon vettek részt édesanyámmal együtt. Ezeken megdöbbenve tapasztalta, hogy a magyar delegáció tagjai német nyelvben mennyire járatlanok voltak – és kisegítette a szükségben lévőket.

Az ötvenes évek végén épült föl Kazincbarcika „szocialista város”. Egyre több evangélikus gyökerű család költözött ide. Istentiszteletre néhányan Sajókazára jöttek – de Sajókazincon a református templomban is rendszeresen volt evangélikus istentisztelet. Megérett a helyzet, hogy az ottaniak vásároljanak ingatlant és kialakítsanak istentiszteleti helyet. Sok – sok fáradságos utánjárás, tárgyalás, miskolci út, nem hozhatott eredményt – mert „szocialista város’’!

1963-ban nagy nehézséget jelentett a kazai templom tatarozása, amely után Vető Lajos püspök jött a hálaadó istentiszteletre. Megígérte édesapának, hogy elhelyezi – de mégsem tette meg.

Meg kell emlékezni a segédlelkészekről: Németh Ferenc, Labossa László, Simonfay Ferenc, Harmati Béla, Reuss András, Aradi András, Görög Zoltán, Kiss Szabolcs, Bozorády Zoltán, Rőzse István ők is átéltek sok megpróbáltatást és szépséget. Ha hozzánk jöttek a vendégeink voltak, és a lehetséges támogatást megkapták.

1966 június 14-én 23 éves korában Péter Zoltán testvérünket részeg katonák elütötték a putnoki úton. Azon a napon bizonyítottan nyolc kocsmában vagy vendéglőben fogyasztottak alkoholt, ráadásul a katonák fekete fuvart végeztek, és ezen kívül még több szabálytalanságot elkövetve „menekülni’’ próbáltak. A rendőrök édesapát vitték beazonosításra. Nehéz terheinket még fokozta a katonaság cinikus magatartása, ahogyan gúny tárgyává tették helyzetünket embertelen módon. Jób vigasztalása erősített: „Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz de keze meg is gyógyít.” (Jób 5,18.)

A hatvanas években édesapám egy alkalommal édesanyával járt Dobsinán. Elszomorító volt látnia, ahogyan nem beszélhették anyanyelvüket az ottaniak. Az ott szolgáló evangélikus lelkész nem tudott németül, és elutasító mentalitását tapasztalva hamarabb jöttek haza.

1969 június 29-én (Péter-Pál kor!) volt Sajókazán az ordinációm Ottlyk püspök szolgálatával. Sokan örültek velünk. Másnap az egyházmegye lelkészeinek a gyűlésén kemény egyházpolitikai tájékoztatón tudatta a püspök, hogy a nyíregyházi lelkész, Joób Olivér nem hajlandó közreműködni az állami emberekkel. Ezért „közegyházi érdekből” helyet cserél az ostffyasszonyfai lelkésszel, Csizmadia Sándorral, mivel a két szolgálati hely „egyenértékű” – mondta a püspök.

Felsőpetény (1971 április 18. – 1975 augusztus 31.)

Megüresedett az itteni lelkészi állás. Édesapám jelentkezett és megválasztották. Sajókazára jöttek férfiak költöztetni – mindent elpakoltak – és Petényben mindent a helyére raktak, hihetetlen sokat segítettek. Április 18-án volt a beiktatás nagy külsőségek közepette. A gyülekezet hamar megszerette és megelevenedett az egyházi élet. Nem kellett szórványokat járni, kamatoztathatta eddigi tapasztalatait. Alkotóan kapcsolódott be az egyházmegye életébe. Sokszor írtak arról, hogy a petényiek „tenyerükön” hordják őket. 

1972-ben a celldömölki gyülekezethez tartozó Kemenessömjébe jött evangélizációra, ahol nagy örömmel szolgált.

Két évi szolgálat után jelentkezett betegsége (ami később végbélrákká alakult). Ezért többször volt a balassagyarmati kórházban. Betegen is amíg tehette, szolgált, tanította a konfirmandusokat. Érthető okokból nyugdíjazását kérte. 

Budapest (1975-1976)

Mivel nem végezhette tovább szolgálatát ezért az Üllői úti nyugdíjas lelkészek otthonába költöztek. Itt még találkozhatott az egykori évfolyamtársakkal: Csepregi Bélával, Kajos Jánossal, Zátonyi Pállal és másokkal. A szenvedést mindig türelemmel hordozta. Sokat jelentett neki az a közösség, aminek segítő, megerősítő erejét napról napra érezhette.

Betegsége egyre inkább elhatalmasodott. Végül már csak a kórházi kezelés, ápolás enyhítette fájdalmait. 1976 május 9-én este kaptuk a táviratot haláláról. 

Temetése a Farkasréti temetőben volt május 14-én, pénteken. Jöttek Felsőpetényből és Sajókazáról, meg néhányan az egykori kollégák közül. A szertartást dr. Fabiny Tibor a teológia dékánja végezte (aki egykor Sajókazán Péter Zoltán tragédiája után is jött és vígasztalt). Pál apostol Római levele bátorítását adta tovább: „Sem halál, sem élet,- nem szakaszthat el minket Isten szeretetétől” (Róma 8,38-39). Így adunk hálát életéért, megköszönve amit rajta keresztül munkálkodott.

Források: 

Az Aszódi Petőfi Sándor Gimnázium évkönyve 1932-33.                                                                                                                                                              Böröcz Enikő Egyházfő viharban és árnyékban. Ordass Lajos… 1945 -1958  369. oldal
Evangélikus Élet: 1966, 1971, 1976. évfolyamának számai.