Meghatározó élmény volt számomra ez a nap, amelyre a Gondviselő sokszor mély humorral átjárt ügyintézésének köszönhetően, napra pontosan 10 esztendővel azután került sor, hogy a Teológiai Intézet kibocsátó istentiszteletén elmondhattam mintegy 35 társammal együtt az útra induló lelkész-jelöltek esküjét. Ilyen értelemben most egy kicsit úgy éreztem magam, mint annak idején, a konfirmálásom idején, illetve ahogy látom az évről évre megkonfirmáló fiatalokat, hogyan élik meg az alkalmat.

Edigi életem majdnem felét azzal a gondolattal töltöttem el (beleértve a teológiai 5 esztendőt is), hogy majd valamikor én is lelkész leszek. Most egyáltalán nem érzem azt, hogy megérkeztem volna a célba. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy most állok a rajtvonalhoz. Ami eddig volt, az a felkészülés ideje volt, az edzések, a próba-versenyek, az önismeret, a saját határaim meghatározása, illetve azoknak a lehetőségekhez képest legtávolabbi pontig való kitolása. És íme, most érkezett el az a pillanat, amikor a rajtvonalhoz állhatok és minden eddigi edzés, próba, felkészülés most fog vagy gyümölcsöt teremni, vagy pedig a versenyből való kiesést eredményezni.

Arról mélyen meggyőződtem az edzések során, hogy ha a magam erejére támaszkodom, akkor csúfos bukás lesz a dologból. Talán ezért is tartott eddig, hogy vonalhoz álljak. Ugyanakkor arról is teljes szívvel és lélekkel tudok bizonyságot tenni, és ez volt az igehirdetésem fő gondolata is, hogy a versenyfutásban ha rá tudom magam bízni a Lélek vezetésére, akkor biztosan célba jutok. Azt nem tudom, hogy milyen kanyarok, buktatók és egyéb izgalmak várnak rám. Igazából nem is érdekel. Egy dolgot tudok csupán biztosra: a Lélek célba vezet. És erről meggyőződve, őszinte izgalommal és jóleső kíváncsisággal várom a próbákat, a buktatókat, a sikereket és  örömöket, amiket a Mindenható Isten számomra elkészített. És meg vagyok győződve róla, hogy ha Vele együtt indulok, egy tartalmas és izgalmas élet után Őhozzá fogok megérkezni. Emberi életnek ennél több értelme pedig nem hiszem, hogy lenne.