Az alkalmon közreműködött a Váci Huszár és Nemzetőr Bandérium, a Boróka Népi Énekegyüttes, Lakatos Anikó és Dombi Rajmund cselló- és hegedűművészek, valamint a Váci Fúvósegyüttes és a Váci Szimfonikus Zenekar.

Detre János lelkész nevében a díjat Mikulai Dániel gondnok vette át. Dr. Fabiny Tamás evangélikus püspök az alkalmon ünnepi beszédet mondott, amelyet az alábbiakban olvashatnak el:

Ünnepi beszéd Szent István napján

Vác, 2015. augusztus 20.

Igen tisztelt ünneplő közösség!

Köszönöm, hogy evangélikus püspökként meghívtak egy „katolikus városba”, hogy közösen ünnepeljünk. Szokás ilyenkor Szent István királyunknak az ő fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiből idézni. Kézenfekvő lenne most azt a szakaszt felolvasni, amely az idegenek befogadásáról szól, ám ezúttal egy másik részt választottam. Egy olyan bekezdést, amely az államalapító hitbeli meggyőződését, belső motivációit tárja elénk.

„Szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

Az idézet kulcsszava az irgalmasság. Más szóval a könyörület vagy a részvét. Pilinszky János egy prózai írásában arról szól, hogy a hazát úgy lehet igazán szeretni, ahogy az evangéliumok és a népdalok tudnak szeretni, jelesül részvéttel. Amióta találkoztam ezzel a gyönyörű gondolattal, azóta a hazaszeretet és a részvét gondolata a legszorosabban összeforr bennem. Mert hogy is szeret Jézus részvéttel? Csak néhány példa. „Megszánta a sokaságot, mert olyanok voltak, mint a juhok, pásztor nélkül...” Vagy amikor megállt a szent város határában, sírva fakadt, és ezt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, mint tyúkanyó a kiscsibéit, de ti nem akartátok...”

Számos népdalt is lehetne idézni annak érzékeltetésére, miként is lehet részvéttel szeretni. Magam most csak egyre hivatkozom: „Elindultam szép hazámból, / édes kis Magyarországból. / Visszanéztem félutamból, / Szemembül a könny kicsordult...” Petőfi Magyar vagyok című versének refrénje talán valamennyiünk fülében ott cseng:

„Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet.”

Az imént énekeltük nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt. Annak első sorában még azt kérjük, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, ám annak utolsó versszaka már így kezdődik: „Szánd meg, Isten, a magyart, kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart tengerén kínjűnak…”!” Ez a mélyről fakadó könyörgés pedig visszavezet minket oda, ahonnan kiindultunk: Jézus megszánta a sokaságot, mert olyanok voltak, mint a juhok, pásztor nélkül. A magyar nemzet is sokszor így, pásztor nélküli nyájként bolyongott a történelemben. Hányszor és hányszor vezették béresek pásztorok helyett, milyen sokszor törtek rá ragadozó farkasok, hányszor került szakadékba és veszedelmes helyzetbe ez a maroknyi magyarság. Ezért jogos a fohász: „szánd meg, Isten, a magyart!” Ahogy – még egy biblikus példával élve – a szerető és megbocsátó apa megszánja hazafelé vánszorgó tékozló fiát, úgy takarhat be minket, gyakran tékozló nemzetet, irgalma palástjával a szerető mennyei atya. Mert ha valaki, akkor ő igazán részvéttel tud szeretni!

Mit jelent ma Szent István öröksége?

Hadd illusztráljam ezt az ország egyik legszebb zent István szobrával, amely éppen városotokban áll. A király kardot lefelé tartja, a keresztet fölfelé. Volt idő, amikor uralkodóként a kardot kellett használnia. De aztán eljött az irgalmasság, a befogadás, a türelem ideje.

Evangélikusok is örömmel vállaljuk ezt az örökséget! Mi sem I. Istvánnak, hanem Szent Istvánnak nevezzük őt, mert valljuk: szent az, ami vagy aki Istenhez tartozik.

Tegnap, az ünnep előestéjén egy budapesti protestáns templomban ökumenikus istentiszteletet tartottunk, állami és egyházi méltóságok jelenlétében. Azt akartuk kifejezésre juttatni, hogy ez az ünnep – a maga nemzeti és vallási karakterével – mindannyiunké.

Ez a vállalás határozta meg azokat a dunántúli evangélikus gyülekezeteket (például Lébényt, Bezit, Tárnokrétit), amelyek templomszentelési ünnepüket augusztus 20-án tartják.

Jó, hogy Vácott is közösen ünnepelhetünk. Katolikusok, protestánsok, zsidók – és mindazok, akik talán egyik valláshoz sem tartoznak. Hitünket nem akarjuk rájuk erőltetni, de csendes tanúságtételünkre talán ők is felfigyelnek.

A Szent Istvántól hallott bibliai gyökerű irgalmasság kell hogy jellemezzen bennünket. Példaértékű az a munka, amit ennek szellemében Vácott és a váci egyházmegyéjében dr. Beer Miklós megyés püspök végez. Teljes joggal kapott a mai ünnep alkalmából magas kormánykitüntetést. Mert konfliktusok között nehéz szociális és politikai helyzetben sincs más út, csak az irgalom gyakorlásának útja.

Hadd utaljak végül egyik evangélikus püspök elődömre, akinek élete egy bizonyos pontos erősen kötődik Vác városához. Ordass Lajosról van szó, aki a kommunista hatalomátvétel után szklaszilárd hitvalló állásponton volt, egyebek melett az egyházi iskolák államosítása ügyében. Letartóztatták, és előbb a szegedi Csillag börtönben raboskodott, majd 1950. március 15-én a váci börtönbe szállították. Önéletírásaiból megtudhatjuk, hogy durva fegyőröktől itt sok megaláztatás érte. De mindig vigasztaló volt számára a börtön falai közé is eljutó harangzúgás. Igen, az evangélikus püspököt a katolikus székesegyház harangszava vigasztalta. Magánzárkájában – hogy meg ne bolonduljon – rendszeres napirendet követett: áhítatot, istentiszteletet tartott (természetesen csak önmagának), majd képzeletben gyülekezetlátogatásokat végzett, német, anbgol és svéd nyelvórákat vett, szépirodalomat idézett fejből, népdalokat énekelt, sőt úgynevezett derűs perceket is tartott. És erőt merített a harang beszűrődő szavából. Május 30-ám aztán megnyitották előtte a váci fegyház ajtaját. Visszaemlékezéseiben így ír erről a napról

„Szabadulásom napja Vácott alighanem piaci nap lehetet. Mindenestre rengeteg ember tolongott az utcákon. Gondolom, a váciak megismerik a szabaduló fegyencet. Nem nehéz megismerni. A hajam is kurtára volt vágva és minden tagom kiáltotta hangosan, hogy ezt a ruhát nem őreá szabták. Feltűnést mégsem keltettem. mert – bár csak úgy tolongtak az utcán – senki sem hederített rám.”

Tisztelt váciak!

Legyetek méltóak Szent István örökségéhez.

Törekedjünk arra, hogy a kard lefelé, a kereszt pedig felfelé mutasson.

Őrizzük azok emlékét, akik ennek a keresztnek a hordozói voltak. Közéjük tartozik Ordass Lajost, de ilyen volt az ugyancsak „fehér vértanút”, dr. Pétery József váci püspök, aki hasonlóképen rendíthetetlenül állt a diktatúra idején.

Nézzük ezt a szobrot. Legyünk büszkék az alapítóra, és éljünk őhozzá méltóan. Tekintsünk a felemelt keresztre, és valljuk egy szívvel, egy lélekkel: „Ave crux, spes unica”, üdvözlégy kereszt, egyedüli reményünk.