Köszönöm

Köszönöm

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Boda Zsuzsa
Még az ősszel a főváros egyik legforgalmasabb villamosmegállójában, a Blaha Lujza téren érdekes tábla jelent meg az esővédő pavilon plexifalán. Rajta, a szokásos reklámplakát helyett, egy kérdés szólította meg az utasokat: „Kimondtad ma már, hogy »Köszönöm«?” Alatta pedig egy piros betűvel írt „igen” és egy szintén pirossal írt „nem” felirat díszelgett a hozzájuk tartozó nyomógombokkal és digitális szavazatszámláló kijelzőkkel. A nyomógombok alatt a lehetőséget felkínáló, de inkább szavazásra buzdító mondat virított: „Itt válaszolhatsz!”

A délutáni csúcsforgalomban hazafelé sodródtam a tömegben, amikor először megpillantottam mindezt. Pár másodpercnyi időt engedett az emberáradat, épp annyit, amennyi idő alatt el tudtam olvasni a szemmagasságban látható szöveget, és rá tudtam csodálkozni a digitális számlálóra. De ott rögtön elhatároztam, hogy másnap tüzetesebben megvizsgálom a dolgot.

Így is tettem. A különleges szavazótáblát alaposabban szemügyre véve láttam, hogy valójában az egyik édességgyártó világcég kampányakciójával van dolgom. Természetesen nemcsak szavazásra invitáltak a különös hirdetőfallal, hanem a honlapjukon meghirdetett nyereményjátékban való részvételre is.

A villamosmegállóban a digitális szavazatszámlálón ottjártamkor az „igen” szavazatok alaposan lekörözték a „nem”-eket, ám a megjelent számok nem feltétlenül tükrözték a valóságot: például egy kislány, édesanyjával a villamosra várva, épp azzal ütötte el a várakozás perceit, hogy a hozzá közelebb levő „igen” gombot nyomogatta.

Az egy hónapig tartó kampány utolsó napjaiban még egyszer elmentem, hogy megnézzem a számlálóállást. Húszezer-kilencszázharminckét „igen” és tizenháromezer-kétszáz „nem” szavazatot mutattak a kijelzők, vagyis az aznap már valamiért köszönetet mondók voltak meggyőző többségben.

A hirdetést megrendelő cég egy pszichológust is megkért a cég honlapján kitölthető teszt kidolgozására, majd elemzésére. Itt olvastam ezzel kapcsolatban a következő mondatot: „A szakember [mármint a felkért pszichológusnő] rávilágított egy érdekes tényre: korábbi kutatások eredményeiből egyértelműen kiderül, hogy akik kifejezik a hálájukat, és köszönetet mondanak akár egy apró szívességért is, sokkal jobb megítélés alá esnek.”

Bevallom, megfogott és elgondolkodtatott ez az akció. De nem is annyira az emberek közötti köszönetmondás gyakoriságán merengtem a villamosmegállóból eljőve, mint inkább a Jézus által meggyógyított tíz leprás történetén. Ott bizony a Blaha Lujza téri digitális számlálók igencsak lehangoló számokat mutattak volna: egy a kilenc ellen.

Nemrégiben épp ez a Lukács evangéliumában olvasható történet került elő egy bibliaköri beszélgetésen. Az ott lévőkkel igen összehúzott szemöldökkel gondoltunk arra a hálátlan kilencre, akiknek ez után a csoda után a szerettei, a barátai fontosabbak voltak, mint a Csodatévőnek mondott köszönet. Bezzeg mi! – húztuk ki magunkat szinte vállveregetve. Mi biztosan úgy tettünk volna, mint az az egy, akinek a számára a hálaadás mindennél fontosabb volt.

Biztosan?

A mi utunk is nem inkább hazafelé, a rég nem látott családtagjainkhoz, barátainkhoz vezetett volna, akiket rég nem ölelhettünk, akik annyit imádkoztak értünk, akik már talán el is gyászoltak? Hiszen a lepra abban az időben egyenlő volt a halálos ítélettel. Egy-egy nehezen elhordozható teher, sok erőt igénybe vevő próbatétel végén nekünk az első utunk – akár gondolatban is – hova vezet? Hálát mondunk, vagy a telefonunk után nyúlunk?

A szakemberek megállapították, hogy „akik kifejezik a hálájukat, és köszönetet mondanak akár egy apró szívességért is, sokkal jobb megítélés alá esnek”. Meg vagyok győződve arról, hogy Jézus mind a tíz leprást egyformán szerette, különben nem mindegyiket gyógyította volna meg. Abban is biztos vagyok, hogy nem a hálájuk miatt adta vissza egészségüket, hiszen akkor ezt feltételül szabta volna. Mégis érzek egy halvány csalódottságot a kérdésében: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Ezért a hálaadásért pedig ez a lenézett idegen „sokkal jobb megítélés alá esett”. „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged” – volt a Mester elbocsátó szava hozzá (Lk 17,17–19). A Samária és Galilea közötti úton Jézus váratlan „nyereményjátékában” ez volt a ráadás fődíj. Ez a samáriai pedig megnyerte.

Nekünk is sikerülne?

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 7–8. számában jelent meg 2020. március 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: köszönet -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!