Bár sváb környékeken a böjt előtti mulatozást régi germán szokásokra és termékenységrítusokra vezetik vissza, a farsangnak mégiscsak vannak keresztény gyökerei. Már a német eredetű „Fastnacht” (éjszaka, valamint az utolsó éjszakák időszaka a böjt előtt), valamint a „Karne-Val” (a latin Carnem levare – a hús elvétele) szoros kapcsolatot mutatnak a negyvennapos böjttel, amely hamvazószerdán veszi kezdetét.

Az első farsangokról szóló híradások a 12. vagy a 13. századból származnak, és ezek általában a rá következő böjti időszak ellentétei voltak. Mielőtt még nemcsak a húst, de a zsírt és a tejtermékeket, sőt a szexualitást is megvonták volna maguktól negyven napra az emberek, eluralt mindent a szabadosság, a mértéktelenség, a tréfa, a züllés és az erkölcstelen viselkedés. Voltak olyan helyek, ahol a különböző mesterségeket, amelyek különösen is érintve voltak a böjtben (például a hentesek), ilyenkor kitüntetett figyelmben részesítették. Nürnbergben például egy tánc során a hentesek „kiereszthették magukból az állatot”.

A katolikus egyházban is van farsang és karnevál? 

Ezt így nem lehet mondani. A legkorábbi adatok az előreformátori időszakra vonatkoznak erről. Annyi biztos, hogy a „pompás napok” a késő középkortól kezdve tüske voltak a hivatalos egyház szemében. A szexuális kicsapongásban, a mértéktelenségben, a játékokban és versenyekben, az ivászatokban, a színjátszásban a civitas diabolit, az ördög világát, a Paradicsom ellentettjét, a világnak, nem pedig az Istennek való hódolást látták. Emiatt a farsangi időszakot átkozottnak és istentelennek tartották.

Ezért aztán a reformátorok még nagyobb távolságot igyekeztek tartani a farsangtól, mint maga a katolikus egyház. Amíg ez utóbbi végül megpróbálta az egyházi évbe integrálni ezt a bolondos időszakot - valószínűleg azzal a hátsó gondolattal, hogy először meg kell ismerni az ellenséget, és aztán legyőzni -, és a farsangi napokban lehetőséget láttak arra, hogy a nép számára elviselhetőbbé váljon az utána következő böjt, addig a reformátorok a karneváli kicsapongást és a rossz viccelődést egy az egyben elutasították.

Nem volt a reformátoroknak humorérzékük?

Erről szó sincsen. Luther Márton a nevetést az isteni kegyelem jeleként értelmezte és az ördög ellenszerének tartotta: „Nevessétek ki az ellenséget, és keressetek magatoknak valakit, akivel el tudtok beszélgetni... Vagy igyatok még egy kicsit, vagy viccelődjetek, ne unatkozzatok. Mert az embernek inkább innia, játszania kell, mintsem valamilyen bűnt reszkíroznia. Az ördögöt utáljuk, és rá se hederítsünk, hogy ne legyen alkalma és lehetősége arra, hogy bármilyen kicsinységből lelkiismereti kérdést csináljunk.”

Luther Asztali beszélgetései ezért tele vannak viccekkel és humorral, de a jó ételek és italok sem voltak megvetendőek Luther szemében. Jó társaságban találta magát: már Jézus Krisztus is megkapta a „falánk és borivó” titulust.

Amikor Luther a farsangot tiltotta, azt azért tette, mert a középkor rossz vicceit ki nem állhatta, és attól tartott, hogy az emberek hosszú távon fékevesztettségbe eshetnek. Másfelől pedig azért, mert kritikusan állt azzal a kijelentéssel szemben, hogy a böjt bármiféle mennyei ajándékot adna azoknak, akik komolyan veszik. Ennek ellenére azonban Luther ragaszkodott egy olyan böjthöz, amelyet nem az Isten előtti érdemek szerzéseként értelmeznek.