Kitör az örömünnep, amikor megszületik, ajándékok cserélnek gazdát, poharak koccannak, tányérok fölé hajló emberek osztják meg egymással mosolyukat. Fénypászmák nyúlnak a nyíló ajtók huzatától hajtva. Vendégek toppannak be, köszöntők hangzanak el, meleg kalács kerül kibontásra a kockás terítőből és fahéjillatot hoz felénk a fehér gőz, mialatt megigazítjuk a dőlő gyertyát.

Nem úgy van, hogy akaratunkkal, igyekezetünkkel és makacs hitünkkel addig-addig erőlködünk, míg összeér minden kellék és végre elmondhatjuk, hogy meghoztuk a karácsonyt, nem így van. Hanem minden másként, minden fordítva van. Ő, aki maga az ünnep, megajándékoz magával, és ezzel együtt megajándékoz az ünnepléssel, azzal a lelkülettel, mely az ünneplést elindítja bennünk, hiszen nem úgy van, hogy az ünnep a miénk, hanem mi vagyunk az ünnepé. Az, ahová igazán tartozunk, ami igazán vonz és befolyásol minket, az az ünnep. Azért a pillanatért élünk, amikor felemeljük szívünket. A Sursum corda – az eucharisztiát megelőző hívás, biztatás, hogy emeljük fel a szíveinket, és a válasz az rá, hogy ezt tesszük, most mi együtt felemeljük az Úrhoz. Most mi együtt felemelkedünk, kiemeljük magunkat a hétköznapokból, és engedünk az ünnep és az ünnepi ember, Jézus hívásának, a Messiás hívásának, aki csupa ünnepbe öltöztetett világba hív minket. Ez kezdődik most. És azért hívjuk Adventnek, mert tudjuk, hogy ez jön el, ez a mindent betöltő ünnep, és ez nem állhat meg félúton, nem torpanhat meg egyetlen ajtó, egyetlen küszöb előtt sem. Belép minden otthonba, és meg fogja kérdezni, Hát ti hogy ünnepeltek, hát ti hogy fogadjátok az ünnep emberét, felemeltétek a szíveteket? Ünneplőbe öltöztettétek-e önmagatokat?

Máté evangéliumának „nagy vacsoráról” szóló történetében, amikor bejön a házigazda, azt nézi, hogy mindenki ünnephez van-e öltözve, és azokat, akik nem, kérdőre vonja, Te miért nem vagy ünneplőbe öltözve? Igazán lehetetlen helyzet, mert az akkori szokások szerint a házigazda maga gondoskodott minden meghívott vendégének ünnepi ruháról, az lehetetlen, hogy valaki ne legyen ünneplő ruhába, hacsak nem utasította szándékosan vissza. Ez aztán már mindennek a teteje, hogy valaki úgy akarjon ott lenni, hogy tovább dédelgesse magában a sértettségét, a bajait, a kedvetlenségét és a kívülállását hangsúlyozva, tagadását mint hirdetőtáblát körbehordozva, elégedetlen ábrázatát körbehordozva, mint véres kardot – na ez nem lehetséges, ezt egyetlen házigazda sem nézné tétlenül.

Itt az ünnep, meg van hirdetve a nagy Messiási örömünnep, és tessék félretenni az előzőeket, nincs is immár jelentősége annak, ami megelőzte ezt a pillanatot, immár csak ez számít, új időszámítás kezdődik, és nincs többé értelme azon keseregni, ami előtte volt.

Zavarba ejtő felhívás, mert mi még nem fogtuk talán fel, hogy indul a messiási körmenet, a nagy ünnepi körtánc és ha elbénázzuk, lemaradunk, elszalasztjuk, és nem vonhatunk senkit kérdőre, hogy miért nem vártatok meg.