– Kicsit messziről indítanék. Az emberek sokszor összemossák a történelmi keresztény egyházakat. Amikor például egy katolikus hittankönyvben megjelent, hogy a homoszexualitás halálos bűn, én is kaptam szemrehányásokat bőven, evangélikusként. Tudom, hogy nehéz, de be tudnád mutatni pár mondatban, hogy milyen a Magyarországi Evangélikus Egyház? Miben különül el a katolikus, vagy a református egyháztól?

– Nem is a magyarországival, hanem a világegyházzal érdemes talán kezdeni. Az úgynevezett reformáció egyházai közül az evangélikus a legrégebbi. A 16. század első harmadához, Luther működéséhez kötődik, amikor a 95 tételét kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára. Ezt úgy szokták nevezni, hogy a hitújításnak a korszaka. Számomra Luther nagyon fontos tájékozódási pont. Hiszen ő volt az, aki először vívta meg sikeresen ezt a harcot az egyház megújításáért. Voltak korábban is próbálkozók, Husz János, akit megégettek, vagy Vald Péter és mások, akik nem tudták véghezvinni ezt a hitújítást. Luthernek sikerült először. Ebből jött létre az evangélikus egyház. Hangsúlyozom, hogy nem önszántából alapított Luther egyházat. Mivel a katolikus egyház volt szíves őt exkommunikálni, így kénytelen volt új egyházi szervezetet létrehozni. Kezdetben még elég sokszínű irányzatként működött, ami aztán később tovább osztódott. Egy második „osztódás” lett ebből a református egyház, a svájci ága a reformációnak, amely Kálvin nevéhez fűződik. Az anabaptistákból a baptisták jöttek lére. Aztán még később jöttek létre a kisebb, úgynevezett neoprotestáns egyházak. Magyarországra a 16. században hozták haza ezt a megreformált egyházi tanítást. Nálunk egészen a 17. századig nem vált külön az evangélikus és a református ágazat. Ma Magyarországon az evangélikus a harmadik legnagyobb egyház a katolikus és a református után. De azért azt fontosnak tartom elmondani, hogy világszinten több mint 70 milliós evangélikus közösségről beszélhetünk. Ezeket fogja össze az Evangélikus vagy Lutheránus Világszövetség.

– Napjainkban három olyan témát látok, amely leginkább meghatározza az egyház megítélését a külvilág számára, és ami az egyházon belül is okoz törésvonalakat. Az első az a vélt vagy valós szexizmus, a nők helyzete. Ennek van egy szomorú aktualitása is: a nyár elején olvashattuk, hogy a lett evangélikus egyház törvénybe iktatta, miszerint többé nem avatnak lelkésznőket.

– Különböző felfogások vannak, azonban az elmúlt durván ötven évben az evangélikus egyházaknak a mainstream meggyőződése az, hogy a férfiak és nők a szolgálatban is egyenlőek. Nyilvánvaló, hogy ez az ortodox egyházban egyelőre elképzelhetetlen, mint ahogy ilyen szinten a katolikus egyházban sincs meg. De a protestáns egyházakban ez ma már gyakorlat. Magyarországon először a hetvenes években szenteltek nőt lelkésszé. Ugyanakkor őszintén el kell mondani azt is, hogy Magyarországon és külföldön is a lelkészhiány vitte rá az egyházakat a nők lelkésszé szentelésére.

Akkoriban nem is folytatták le erről a teológiai vitákat, hanem csak később, fáziskéséssel.A konzervatív egyházak, amelyek Amerikában is nagy számban jelen vannak, például az úgynevezett Missouri Synod vagy a Wisconsin Synod ilyen nagyon konzervatív, lutheránus egyházak, amelyek minden társadalmi kérdésben, akár a homoszexualitás, akár a nők lelkészi szolgálata tekintetében nagyon szigorú álláspontot képviselnek. Ezek az amerikai egyházak Európában is hatást gyakorolnak a kisebb, törékenyebb egyházközösségekre. Lettországban is ez a helyzet most. A Lutheránus Világszövetségben, ahol alelnök vagyok, nagyon határozottan azt mondtuk, hogy ez egy nemkívánatos irányváltás, ami nem tükrözi a világ evangélikusságának az álláspontját. Mi azt mondjuk – gyakorlati és teológiai megfontolások alapján is –, hogy a férfiak és a nők egyformán végezhetnek szolgálatot, akár lelkészi szolgálatot is az egyházban.

– A kevésbé tájékozott olvasók számára ez talán furcsa lehet. Ezek szerint az Evangélikus Egyházban nincs világi szinten olyan, mint a katolikusoknak a Vatikán, ahol megmondják, mit hogy kell csinálni, és ahhoz kell igazodni?

– Nincs, minden egyház a maga belátása szerint cselekszik. Vannak bizonyos bevett normák, de nincs jogunk felülírni az ő döntésüket. Alapvetően az a protestáns egyházak – szerintem amúgy nagyon pozitív – gyakorlata, hogy alulról épülnek föl. Az egyes egyházak maguk döntik el, milyen törvényeket hoznak, és alulról, demokratikus módon építkezve jön létre egy közösség. Következésképp a választások is demokratikusan történnek, legyen szó lelkész-, püspök-, vagy akár érsekválasztásról, szemben a katolikus gyakorlattal, ahol a Vatikán jelöli ki őket.

– Akik kritizálják a nők lelkésszé szentelését, azok legtöbben Pál apostol szavaira szoktak hivatkozni, aki különböző helyeken a Szentírásban olyanokat mondott, hogy „az asszony feje a férfi”, „az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken” illetve „az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek”. Hogy lehet teológiailag feloldani ezt a látszólagos ellentmondást?

Mindig fontos, hogy pontosan idézzük azt a szöveget, a textust és a kontextust összefüggésben lássuk, illetve, hogy adott esetben a korhoz kötöttséget is figyelembe vegyük. Mi a Szentírást nem valamiféle „papíros pápának” tekintjük. A Szentírás – bár isteni kinyilatkoztatásnak tekintjük – bizonyos értelemben emberi mű is. Lehet példának mondani a teremtést is. Le van írva, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot.

Ez egy mitologikus keret, amit a Szentírás ad, nem természettudományos értelemben gondoljuk, hogy egy nap huszonnégy órának tekintendő. Vagy vannak a Szentírásban olyan emberi tévedések is, mint például, hogy a nyulat kérődző állatnak tekinti. Vannak olyan korhoz kötött ismeretek, amelyek nyilván a maguk természettudományos szintjén mozgó szerzők vélekedését tükrözik. De fontos az is, hogy jól fordítsuk a szöveget. Amit példaként mondtál, hogy a nő hallgasson a gyülekezetben, az nyilván egy korhoz kötött értelmezés. Vagy az, hogy az asszonyok engedelmeskedjenek a férjüknek, ezt véletlenül fejből is tudom, hogy ott a „hüpakúó” kifejezés szerepel, ami nem azt jelenti, hogy valakinek engedelmeskedjenek, hanem azt, hogy valakire hallgassanak. Tehát a nők hallgassanak a férjükre. Ezt jelenti, nem a vak engedelmességet, nem egy militáns viszonyban való alávetettséget, hanem egy egészséges feladatmegosztást. Mint ahogy a táncban is, van, aki vezet, és van, aki inkább hagyja, hogy vezessék. Ilyen értelemben megtörténhet az egyházban, hogy a férjnek vezető szerepe van, de ez sincs kőbe vésve, és ez sem vak engedelmességet jelent. A másik is, hogy hallgasson a gyülekezetben, ez abban a korban egy zsidó törvénynek az alkalmazása volt, ahol rabbi csak férfi lehetett, és a Tórát felolvasni is csak a férfinak volt joga. Ez egy külső szabályozás volt. De ha csak Jézusnak a gyakorlatát nézzük, aki a korabeli zsidóságot megbotránkoztató módon nyitott a nők irányába, akkor már is láthatjuk, milyen bátran átlépte ezeket a határokat. Női tanítványai is voltak Jézusnak, Mária Magdalénát szokták kiemelni, de más női követői is voltak. Nagyon merészen, sok rabbit és korabeli farizeust megbotránkoztató módon leült beszélni a szamariai asszonnyal, és együtt étkezett prostituáltakkal és más számkivetettekkel is. Tehát azt hiszem, ha Jézust nézzük, és nekünk mindenképpen Jézus a mérvadó, akkor ezt a belső szabadságot tudjuk gyakorolni. Ez a belső szabadság jelenti a mi iránytűnket, és nem valamiféle külső törvénykezés.

A teljes interjú a 24.hu oldalon olvasható.