Természetes, hogy e jelenséget észlelve a politika reagál. Különösen akkor, amikor a politikai arénában egyre hangsúlyosabban van jelen egy olyan párt, a Jobbik, amelyik – tekintettel arra, hogy még sohasem kormányzott – sokak számára az újdonság varázsát hordozza,s az egyszerű megoldások ígéretével ügyesen gondoskodik a közélet tematizálásáról. Tudjuk jól, hogy ők mit gondolnak a halálbüntetésről, mint ahogy sok minden másról is; e gondolatok egy részét – elsősorban a rasszista megnyilvánulásokat – keresztényi alapállásból csak kőkeményen elutasítani lehet. Ugyanakkor óvnék attól, hogy egy ilyen helyzetben – amely akár egy gyülekezeten belül is előfordulhat – egyszerű minősítgetésekkel, lesajnálással kerüljük el az érdemi vitát.

Orbán Viktor miniszterelnök Pécsett, ahol nemrég szintén egy fiatal lány halála rázta meg az embereket, arról beszélt, hogy napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését. Hogy valóban szükség volt-e a diskurzusnak már ebben a fázisában ilyen magas szintű megnyilvánulásra, abban korántsem vagyok biztos, ugyanakkor a „napirenden tartani” megfogalmazást tekinthetjük úgy is, hogy akkor mostantól a miniszterelnök is közvetlenül követi a vitát, amely tehát már zajlik. Mint néhány nappal később kiderült, ez messze nem a halálbüntetés visszaállításának támogatását jelenti.

A miniszterelnöki megszólalás kapcsán aztán óriási nemzetközi felháborodástört ki, s néhány napon át a magyarországi közvélemény is csak találgatta, hogy akkor most vajon mit is jelenthet pontosan a „napirenden tartás”. Ebben a fázisban jelent meg egyházunk országos elnökségének nyilatkozata, mely egyértelmű állásfoglalás a halálbüntetés visszaállítása ellen.

Egyházunk elnökségének egy híján összes tagja is „napirendre vette” tehát a halálbüntetés ügyét, éspedig azért, mert a magyar közéletben amúgy is oly sokszor hangzanak el – konkrétan vagy utalásszerűen – hivatkozások különböző hitbéli alapelvekre, hogy az egyház egyszerűen nem teheti meg, hogy pont e valláserkölcsileg oly súlyos témában hallgatásba burkolózzék. Azóta egyébként egy jobbikos politikustól is érkezett konkrét felkérés annak érdekében, hogy egy lehetséges népszavazásra már az egyházak véleményének ismeretében kerülhessen sor.

A halálbüntetés kérdésének megdöbbentően nagy irodalma van, amelyben akár kicsit is elmélyedni komoly szellemi kaland. Lássuk be: évszázadokon át zajlott az emberi életek kioltása a Jóisten és az egyházak nevében, aminek voltaképp csak az a felvilágosodás vetett véget, amelyet egyébként oly sokszor kárhoztatunk az elvallástalanodás aggasztó elterjedéséért.

Mi, protestánsok előszeretettel mutogatunk a szentnek mondott inkvizícióra, de ne legyenek illúzióink: Luther és Kálvin is hitet tett a halálbüntetés mellett, mondván: Isten felhatalmazása alapján az Isten által előírt parancsok megsértőivel szemben életük kioltása is megengedett. Amint Tóth Zoltán kiváló jogtudós rámutat, a hóhér ez esetben nem az uralkodó parancsának végrehajtó- ja, hanem Isten eszköze.

Egyelőre nem látjuk, hogy a halálbüntetésről szóló vita milyen fordulatokat vesz majd – feltéve, ha valóban napirenden marad. Az nem kétséges, hogy Magyarország – mint az Európai Unió tagja – szerződéses kötelezettséget vállalt arra, hogy jogrendszerében a halálbüntetés nem jelenik meg. Kérdés, hogy ilyen körülmények között a napirenden tartásnak egyáltalán mi lehet a célja.

Ugyanakkor ne higgyük, hogy a nyugati kritikusok helyesen járnak el, ha a kérdésről szóló vita újbóli kibontakozását a Lajtától keletre uralkodó vadkeleti viszonyok számlájára írják. Egy nemrég nyilvánosságra hozott tanulmány szerint a fiatal német jogászok egyharmada érvel a halálbüntetés újbóli bevezetése mellett. Az eredmény magyarázatában nagy hangsúlyt kap az, hogy válságos időkben a biztonság mindig előbbre való a szabadságnál, vagyis az emberi jogok érvényesülésénél.

Talán ez magyarázza azt is, hogy 2009 óta 17-ről 25 százalékra nőtt a halálbüntetést támogatók aránya. Ugyanakkor, ha több évtizedes távlatba helyezzük a tendenciákat, Németországban az 1950-es 55 százalékhoz képest a mostani számok jelentős csökkenést mutatnak. Nálunk más a helyzet. Egy néhány évvel ezelőtti közvélemény-kutatás szerint a támogatók aránya továbbra is 50 százalék felett van.

Ezek a realitások. De ha már tragikus módon napirendre került a kérdés, elengedhetetlen, hogy világossá tegyük az élet minden körülmények között való védelme iránti elkötelezettségünket. Akár az aktuális politikai diskurzustól teljesen függetlenül is.

A szerző egyházunk országos felügyelője, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára.