Azt a bájos, olvadós szót: „anya”, a tömény ámulat helyett hamarosan egész más hangsúllyal kezdik kiejteni a csemeték. „Anya?” (kétkedő hanglejtéssel): vagyis miért zavarsz? „Anya…” (lemondó sóhajjal): ez most komoly? „Anyaaa…” (fájdalmasan, hitetlenkedve): nincs mit tenni, ilyen anyám van, és kész.

De ebben a korban még megvan a hitünk saját magunkban. Igen. Ők nem értik, de én sejtem. Rá fogok jönni, el fogom érni. Meg sem érdemelnek. Jó, elszenvedem őket. Majd ha rájönnek, ki vagyok, csodálkozhatnak. Előttem az élet.

Aztán ez a buborék is kipukkan. Egy váratlan helyzetben az ember másképp reagál, mint ahogyan magáról képzelte.

Nem bátran, hősiesen és hitelesen, hanem ügyetlenül, sután, szégyenletesen, akár még azt is kimondhatjuk, hogy gyáván. Borzasztó pillanat. Remegő lábakkal nézünk körül: ki látta? És az a baj, hogy hiába minden: ha senki szemtanú sincs, akkor is tudjuk már ott legbelül, hogy milyen esendőek és törékenyek vagyunk. Sérülékenyek, kipótlásra várók.

Ebben a gyengeségben egy kis menedék anyává válni. Az ember a kezében tartja a gyermekét. Apró, ígéretekkel teli csomag. Mosolyog álmában, gyámoltalan, és feltétel nélkül bízik bennünk. Ahogy egyre tovább nézzük, benne pillantjuk meg a jövő reménységét. Ő nem fog hisztizni, nem lesz önző, agresszív, gyenge és kételkedő. Mindent beleadunk majd, hogy nagyszerű legyen, egy kincs.

A csomag aztán nőni kezd, és mi sokáig csüngünk rajta feltétel nélküli rajongásunkkal. Néha a többiek pillantásában a szemünk sarkából látjuk a csodálkozást. Igen, micsoda gyerek! Igaz, most pont fejbe vágta

a lapáttal a másik gyereket a homokozóban, de ez csak jogos önérvényesítés volt. És picit kevésbé ügyes, mint a szomszéd Pistike, viszont látszik a szemén, mennyivel okosabb. Rettenetesen maszatosan eszik, ezzel is tanúbizonyságát adja határtalan akaraterejének. Még nem megy neki, de keményen törekszik.

Jó sokáig el tudjuk így dédelgetni az álomemberke képét magunkban. Ám előbbutóbb mégiscsak gyanús lesz valami. Talán mégsem annyira kivételes? Lehet, hogy nem is a legkiválóbb az összes ember közül? Persze ezek csak olyan pillanatnyi, átvonuló kételyek. Mert a szívünk mélyén megérezzük, hogy ez az egész teljesen lényegtelen is. A gyerekünket azért szeretjük, mert hozzánk tartozik. És ettől kezdve jó úgy, ahogy van. Terelgetjük, nevelgetjük, örülünk vele, és aggódunk érte, de már sokkal alázatosabban és sokkal természetesebben.

Megértettük istengyermekségünk lényegét.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 17. számában jelent meg, 2017. április 30-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.