A menekültkérdés erősen megosztja ma a közvéleményt. A krízis okáról, kezelésének módjáról szinte mindenkinek van véleménye, ítélete, olykor előítélete… Sokan tudni vélik a megoldást, de kevesen akadnak olyanok, akik próbálnak valamit tenni is a már itt lévők helyzetének segítésére. Egyházunk szerény jelét adta, hogy okos, olykor okoskodó szavak helyett itt az ideje a kézzelfogható szolidaritás és empátia megélésének.

Hálás vagyok, hogy tagja lehettem az Ökumenikus Segélyszervezet küldöttségének, amellyel együtt adhattuk át egyházunk adományát a rászorulóknak. Azóta másként nézem a táborokról szóló tudósításokat a televízióban. Nem csupán a problémát látom, a gondot, a fenyegetettséget, amit ez a tengernyi ember jelent az országnak, hanem azokra az emberekre gondolok, akikkel személyesen találkozhattam Nagyfán. Amióta testközelbe, szemkontaktusba, dialógusba kerültem néhányukkal, jobban értem Ferenc pápa bölcs figyelmeztetését: „Nincs közösség közelség nélkül.”

A felebaráti szeretetet nem lehet virtuális módon, biztonságos távolságtartással gyakorolni. Fontos a közvetlen találkozás, beleértve a másik megérintését. Egy otthontalan kisgyermeknek a legnagyobb ajándék lehet egy simogatás, a kapaszkodót kereső felnőttnek egy kézfogás, egy jó szó…

Nem vagyok rajongó: jól tudom, hogy utána tanácsos alaposan kezet mosni… De félni nem szabad! A félelem ugyanis megöli a szeretetet, viszont „a teljes szeretet kiűzi a félelmet”, ahogy János apostoltól tanultuk (1Jn 4,18).

Nem vagyok rajongó: tudom, hogy nem az egyházak fogják megoldani az új népvándorlás okozta válságot. Minden elismerésem azoké, akik felelősen próbálják kezelni a krízist. Ritkán gondolunk a bevándorlási hivatalok és az átmeneti táborok munkatársainak szinte emberfeletti erőfeszítésére, amellyel próbálják mederben tartani a menekültkérők egyre csak növekvő áradatát.

Hálás vagyok a velük való személyes találkozásért is. Ezen a helyen most csak kettőt említenék közülük: Végh Zsuzsanna főigazgatót (Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal) és Székely Béla igazgatót (bicskei és debreceni menekülttábor), akik nyitottan fogadták segítségnyújtási szándékunkat.

Nem vagyok rajongó: tudom, hogy sajnos igaza lehet Csaba testvér bölcs, józan nyilatkozatának. Ő azt mondta, ha elkerülhetetlen, akkor „legyen kerítés, de jó nagy kapuval”… A valóban menedékre szorulók számára nyíljon kapu, nemcsak a déli határon, hanem az emberi szívekben, a legkülönbözőbb keresztény közösségekben is. Mindenekelőtt azokban az evangélikus gyülekezetekben, amelyek a krízisövezet közelében élnek.

Ezzel kapcsolatban kellemes meglepetésként éltem meg, hogy Nagyfáról visszajövet épphogy csak felértünk az autópályára, máris csengett a telefonom. A közeli szegedi gyülekezet lelkésze érdeklődött, hogy miben tudnának segíteni.

Örömmel tolmácsoltam a táborigazgató kérését: többek között gyermekruhákra, apró játékszerekre lenne szükség…

S hogy ne csak katolikus forrásból merítsek, ne csak a jezsuita pápa és a ferences szerzetes aktuális szavait idézzem, befejezésül né- hány idevágó sor Scholz László bátorító énekéből, amelynek szövege nem véletlenül került az ez évi Útmutató borítójára: „Úgy fogadd be a testvért, / Mint Krisztus tégedet! / Más minden embertársad, / Ám egy testvér veled… // Ne irtózz emberektől, / Hozzájuk lépj közel!” (EÉ 474) Mert ne feledjük: nincs közösség közelség nélkül!