Ellis Potter nemzetközi előadó magyarul megjelent művében három fő világfelfogást elemez, amelyek mindegyike más-más választ ad a fent leírt örök kérdésekre. Potter világos és meggyőző nyelven mutat rá, hogy e három szemlélet, illetve a reménység, amit az emberiségnek felkínálnak, merőben eltérő képet fest a mindennapi valóságról csakúgy, mint életünk végső céljáról. 

– Az utóbbi évtizedekben egyre népszerűbbek Európában és Amerikában a távol-keleti vallások. Mivel Ön is korábban zen-buddhista szerzetesként élt, szeretném megtudni, Ön szerint mi annak az oka, hogy az emberek ezek iránt a vallások iránt fogékonyabbak, mint a kereszténység iránt?

– Azt gondolom, hogy Isten alkotott mindenkit és ő tette az örökkévalóságot mindenki szívébe. Az emberek nem tudják elnyomni az örökkévalóság iránti vágyukat, ezért keresgélnek mindenfelé. Európában és az Egyesült Államokban a kereszténység több értelemben is elbukott. A liberalizmus kilúgozta, a társadalom szélére sodródott, individualista élménnyé redukálódott. Bár évszázadokon keresztül „az igazságként” tartották számon, ahelyett egy lehetőséggé vált.
Egy olyan lehetőséggé, amely sok rárakódott dolgot cipel magával: történelmi-, tapasztalati-, negatív csomagokat. Azok az emberek, akik Európában és Amerikában élnek, látják az egyház gondjait. Sok esetben a saját életükben tapasztalják meg az egyház és a kereszténység problémáit. Az ázsiai vallások azonban frissek, nincsenek ilyen rájuk rakódott csomagok, nincsenek velük kapcsolatban negatív tapasztalatok.
Ugyanakkor egy módja is annak, hogy lázadj a szüleid ellen és hogy létrehozd saját vallásos identitásodat, ha Kelet felé fordulsz. Függetlenként, nem csak a szülők által automatikusan adott formákban magad határozhatod meg azt, amiben hiszel. Ez pedig meglehetősen motiváló sok ember számára.
A keleti vallások emellett úgy lettek bemutatva, mint terápiás tényezők. Gyakorlataik sokkal több terápiás elemet tartalmaznak, mint a kereszténység, ez pedig szintén vonzó az emberek számára.
Ezek a vallások a nyugatiak számára sokkal „zöldebb”-nek hatnak. Ez egy romantikus, ám nagyon erős észlelése a valóságnak. De a valóságban senki sem „zöldebb”, mint a Biblia Istene. De a keresztények erre nem fektettek hangsúlyt, ezért az embereknek az a benyomása, hogy Isten gyűlöli a teremtett világot, fel fogja égetni és el fogja dobni. Ezt meglehetősen sok keresztény hiszi és vallja, mert helytelenül olvassa és értelmezi a Bibliát.
Ugyanakkor a keleti vallásokban sokkal kevesebb hangsúly van az emberi bűnön. Ha egy keleti vallásba vonódok be, ha azzal foglalkozom, akkor kevesebb szükségem van arra, hogy foglalkozzak a bűntudattal.
Egyszóval rengeteg oka van annak, hogy az emberek ezekkel a vallásokkal foglalkoznak és órákon át beszélhetnénk és sorolhatnánk ezeket az okokat. (nevet)

– Igen, ettől talán tekintsünk el, viszont az Ön személyes választása érdekelne engem: Önt mi vezette a buddhizmushoz? Volt valami „megvilágosodása”?

– A buddhizmus hatalmas és nagyon nagy különbségek vannak különböző formái között. Én zen-buddhista lettem, aminek egy saját külön valósága van, és meglehetősen különbözik sok más buddhista formától.
Keresztény családban nőttem fel és már gyerekként nagy kérdéseket tettem fel, ilyeneket mint: mennyire magas a magas és milyen kicsi a kicsi? Istenről is kérdeztem őket, de azok a keresztények, akiket ismertem, nem nagyon érdeklődtek az abszolút kérdések iránt. Sokkal inkább érdekelte őket az, hogy megéljenek és fenntartsanak egy szubkultúrát. Néha azt mondták, hogy ne kérdezzek annyit, egyszerűen csak higgyek. Emiatt arra jutottam, hogy a kereszténység nem igaz. Ezért aztán elkezdtem körülnézni és nagyon sok dologba bevonódtam.
Végül azért döntöttem a zen-buddhizmus mellett, mert őket az abszolút valóság érdekli. Minden, ami történik, bármi, amit tesznek, annak egy abszolút világképbe kell beleillenie, beleilleszkednie. Ez pedig az volt, amit én is szerettem volna. Ezért aztán megvolt a kapcsolódási pontom, a kötődésem hozzájuk.
A zen-buddhisták keményen dolgoznak, fegyelmezettek. Ők voltak az egyetlen egy vallási közösség a közelemben, amely nem folytatott kereskedelmi tevékenységet. Semmit sem árultak, semmit sem forgalmaztak. Vannak Japánban és Koreában olyan közösségek, amelyek gazdagok, de ők már évszázadok óta működnek ott. A nyugati világban viszont a zen-buddhista közösségek szegények, ez pedig vonzó volt számomra.

– Hogyan gyakorolta ezt a vallást? Hogy élte meg? Járt Keleten is?

– Az Egyesült Államokban találkoztam ezzel a vallásssal, tinédzser koromban. Sok könyvet olvastam, majd pedig meglátogattam egy közösséget Los Angelesben. Ez egy érdekes tapasztalat volt.
Ha elmész egy zen-közösségbe és azt mondod, hogy „eljöttem hozzátok, mert szeretnélek megismerni benneteket”, akkor azt fogják neked mondani, hogy „nem hisszük, hogy neked való a zen, inkább menj, élj jó életet és majd néhány megtestesüléssel (reinkarnációval) később gyere vissza hozzánk”. Ezt azért mondják, mert nem akarnak bámészkodó turistákat. Ők nem szórakoztatóipar, de nem is terápiás csoport, hanem azért vannak, mert végezni szeretnék a feladatukat. Ezt én tudtam róluk. Amikor bekopogtattam a szerzetesrend kapuján és kijött a szerzetes, megkérdezte tőlem, hogy „miben segíthetek”, én azt válaszoltam, hogy „semmiben”. Erre azt válaszolta, hogy „talán akkor be kellene jönnöd”. Mert hiszen, ha tudtam, hogy ő nem segíthet nekem, akkor már valamit tudhattam a zenről. A zen-buddhisták nagyon szeretik a kevés beszédet. Az „igen” és a „nem” szavak nagyon népszerűek közöttük.

– Ezután itt is maradt a közösségben?

– Nem, csak meglátogattam őket, találkoztam a tanítójukkal, aki megkért egy szerzetest arra, hogy tanítson meg meditálni. Aztán hazamentem és otthon egyedül meditáltam. Aztán Kalifornia más szerzetesházait is meglátogattam, egész hetes elvonulásokon, különleges tréningeken vettem részt. Eladtam mindenemet, kiléptem az állásomból és beléptem a szerzetesrendbe.

– Mennyi idős volt ekkor?

– 25.

– És mit szólt ehhez a családja?

– Nem voltak annyira feldobva, de tudták, hogy nem tudnak erre semmit sem mondani. Meglátogattak a szerzetesrendben és anyám megkérdezte a vezető szerzetest, boldog vagyok-e. Ő erre azt mondta neki, hogy a boldogság az nem számít, a valóság az, ami fontos, az a lényeg. Anyám viszont úgy gondolta, hogy az a lényeg, hogy én boldog legyek. A zen-kolostorban viszont ez nem cél, hanem az, hogy valóságosak legyünk.
A boldogság az bizonytalan. Nem lehetünk mindig boldogok. De a valóság az mindig kézzelfogható, megbízható.
Én magam is magasabb értéknek láttam a valóságot, mint a boldogságot.

– Mennyi ideig élt itt?

– Egy évig. Utána a többi szerzeteshez hasonlóan én is utazni kezdtem. Európába érkeztem, azt gondolva, hogy Japánba tartok, de Svájcban keresztény lettem és ottmaradtam. 1975 óta ott élek.

– Milyen keresztény közösség volt az, ahol megtért?

– Európában találkoztam egy régi ismerősömmel, aki éppen a L’Abri közösségbe tartott, amit Francis Schaeffer alapított. Ez egy szemlélődő közösség, amelynek három alapvetése van. Az egyik, hogy hitben kell élni, mi egy elég radikális út. Ha L'Abriban dolgozol, akkor tilos támogatásokat gyűjteni, csak imádkozni kell. Nincs adománygyűjtés, se hirdetés, csak imádság van.
Ez tehát nagyon passzívnak tűnhet, de a második alapvetés az az, hogy szolgálni kell. A vendégszeretet nagyon fontos és azoknak az embereknek a fogadása, akiket az Isten ebbe a közösségbe küld.
A harmadik alapvetés az pedig az, hogy őszinte kérdésre őszinte választ kell adni. Minden emberi kérdést elfogadnak, tiszteletben tartanak és megpróbálják megválaszolni azokat. L'Abriban az emberek közösségben élnek, és befogadják azokat, akik hozzájuk betérnek.
Itt lettem keresztény, pedig eleinte veszélyesnek és hibásnak tartottam azokat a gondolatokat, amiket tőlük hallottam és azt hittem, hogy majd nekem sikerül őket buddhistává térítenem. De elég rossz buddhista misszionárius voltam, mert ehelyett én lettem keresztény és 18 évig ott is maradtam, itt ismertem meg a feleségemet. Aztán Bázelbe mentem, 10 évig lelkészként szolgáltam, majd utazó tanító-pásztor lettem. Most egy Lausanne-i gyülekezetet pásztorolok, de már nyugdíjas vagyok, így csak havonta két hétvégét vállalok.

– Mi volt az, ami a kereszténységben megvolt és a zen-buddhizmusban nem? Vagy kérdezhetném úgy is, hogy mivel győzték meg Önt arról, hogy a kereszténység igaz és nem pedig a zen?

– A kereszténységről rengeteg bonyolult kérdést tettem fel nekik, ilyeneket mint: A személytelen az feltétlenül személy fölötti? Vajon lehet-e egy olyan személyiség feletti személyiség, ami nem személyiség és mégis minden személyiség ebből származik?
A kereszténység ugye azt tanítja, hogy az abszolút valóság egy személyes kapcsolati valóság. A buddhizmus viszont azt tanítja, hogy az abszolút valóság az az egység és nem a különbözőség. Ezt a kettőt tehát össze kellett hasonlítsam.
Megkérdeztem, miért van Isten? Megkérdeztem azt is, hogy lehet egy személynek kapcsolata azzal a tudással, ami rajta kívül van és lehet-e ez a kapcsolat elfogadható valóság? Aztán megkérdeztem, hogy ki kérdezi mindezt? És rájöttem, hogy a buddhista válasz az az, hogy a kérdés van, létezik, míg a keresztény válasz az az, hogy én kérdezem.
A keresztény világlátásban az én realitása, szubjektív valósága igazolt és elfogadott az örökkévalóság, a teljesség szempontjából. A buddhizmusban ez nincsen így. A buddhizmus egységpárti, monista.
A keresztény világnézetben a sokszínűség eredeti jellemzője alátámasztja az én valóságomnak a jogosságát, de a tiedet is. Ez egy önálló, saját, szilárd nézőpont. Ez pedig egyezett a saját valós tapasztalatommal, hiszen nem emlékeztem arra, hogy valaha ne kérdeztem volna, hogy valaha ne lett volna valamiféle nézőpontom a dolgokról. Így ebből kiindulva arra jutottam, hogy kevesebb hitet igényel a kereszténységet elhinni, mint bármi mást. Úgy írja le a kereszténység a valóságot, hogy az tartalmazza az én észlelésemet a valóságról.

– Nézőpontjával egyetlen gondom van: ez egy elméleti sík, amelyről beszélgetünk, de számomra a kereszténység sokkal személyesebb és gyakorlatibb üzenettel bír. Nekem keresztényként, ha a hitemet meg kell vallanom, akkor személyes megváltottságomról és személyes Isten-kapcsolatomról kell bizonyságot tennem.

– Bizonyos értelemben ugyanarról beszélünk. Az én nézőpontom szerint a Biblia a kapcsolatokat az örökkévalóságban valóságosnak tartja. Az én világnézetem tartalmazza azt is, hogy az ember személyesen megéli az Istennel való kapcsolatot. Ugyanúgy én magam is tapasztalom Isten személyes jelenlétét, de az én alapvető kérdésem az volt, hogy a valóság egésze alátámasztja-e ezt a tapasztalatot. És arra belátásra jutottam, hogy igen, alátámasztja. Egyedül és kizárólag a bibliai világnézetben van benne a kapcsolatoknak a valósága. Természetesen a nem keresztényeknek is vannak személyes kapcsolatai, de azoknak nincsen abszolút értelemben vett helyük. Az istenképük nem erősíti meg a kapcsolatok szükségességét.
Tehát teljesen egyetértek Önnel, a valóságnak a kapcsolatokban lévő személyes síkjával. De ez nem az én tapasztalatom kezdete. A valóság személyes volt már akkor is, mielőtt megszülettem volna. Gyakran kérem a diákokat arra, hogy magyarázzák el nekem, ki számukra Jézus Krisztus, még az előtt, hogy megszülettek volna. Néhányuknak meglehetős nehézséget okoz ezt megválaszolni, mert nincsen fogalmuk arról, hogy ki is volt Jézus, amikor ők még nem is voltak.
Néhány ember önközpontúvá válik a Jézusról való gondolkodásban és úgy véli, hogy Jézus létezésének értelme az, hogy én magam szerethetem őt. De én azt akarom tudni, hogy mi mielőtt szerettük Jézust, kicsoda volt ő? Amiért a kereszténység ennyire privát és személyes lett, azért az emberek nem ismerik Jézus valóságát. Ezt próbálom tehát tanítani nekik.

– Abból kiindulva, hogy Ön egykor buddhista volt, Ön szerint hogyan lehet elérni az evangéliummal más vallások képviselőit?

–  Erre a kérdésre adott válasz azon múlik, mit értünk evangélium alatt. Sok ember azt gondolja, hogy az evangélium a megváltás. De a Biblia nem így beszél erről.
A Biblia sokkal inkább a királyság (basileia) szóval írja le ezt, azaz Istennek a bennünk való uralkodásával azonosítja az örömhírt. Az uralkodásáról bennem, a kapcsolataimban, a családomban, a kultúrában, a gazdaságban, mindenben. Amikor a történelemre nézek, akkor azt látom, hogy akik megértették a Biblia üzenetét kórházakat alapítottak, segítettek másoknak, szerették és befogadták az idegeneket. A világba vitték személyes tapasztalataikat.
De az az örömüzenet, amit én tanítani akarok, az nem csak egy személyes, privatizált üzenet a megváltásomról és az Istenről. Bár a saját személyes istenélményünk nagyon lényeges, de sok embernek erős élményei, tapasztalatai vannak vallási téren. Más vallásúaknak is, hiszen amikor a buddhista katarzist él át, csorognak a könnyei és megvilágosodik, erre a kereszténynek meg az a válasza, hogy „nem, nem, nem, ez nem az, én éltem át a Jézussal való találkozást”, és akkor ez a beszélgetés sehová sem vezet. A kérdés redukálódik itt arra, hogy kinek nagyobb az érzelme, azé a nagyobb igazság. Vagy kinek nagyobb, erősebb a hite, mert az lesz az jobb igazság. Nos, ha ez igaz lenne, akkor a radikális iszlámnak is igaznak kellene lennie, mert a hitük igen erős.
Én azonban nagyobb kérdéseket szeretnék feltenni, a személyes hitet, kapcsolatokat, és mindent egy nagyobb valóságba akarom helyezni és ott vizsgálni. A Biblia nem a János 3,16-tal vagy a Máté 1,1-gyel kezdődik. Ráadásul nem is azzal kezdődik, hogy higgyél Jézusban!
Azzal kezdődik, hogy „kezdetben teremtette Isten... és azt mondta...” – egy sokkal nagyobb képpel veszi kezdetét a világ! És a Biblia által leírt teljes valóság része a keresztre feszítés és a feltámadás. Ez az egész teszi az üzenetet érvényessé és igazsággá, valósággá. Még valóságosabbá és igazabbá, mint Buddha személyes megtapasztalása.
Azért tudom, hogy a személyes kapcsolatom Jézussal valódi, mert egy nagyobb kontextusban is megállja a helyét és alátámasztja azt. Szóval ebben mindenképpen helye van annak, ahogyan én az evangéliumot tanítom. Nem akarok kizárólagos dolgokat tanítani az embereknek, hogy erősebb érzelmeik lesznek, hogy boldogabbak lesznek. Sokkal inkább azt akarom tanítani, hogy a királyság örömhírében valósággá lesznek. Ez nem egy egyéni, speciális, segítő, helyreállító, terápiás örömüzenet, hanem egy globális evangélium.
Bár igaz, hogy sok buddhista, ateista, különböző világnézethez tartozó ember sok jó dolgot tapasztal meg, mégis nekik is szükségük van Jézusra. Jóllehet, hogy nagyon sok nem keresztény, jobb mint én, kedvesebb, mint én, okosabb mint én, mélyebb élményeik vannak, mint nekem, mégis úgy gondolom, hogy szükségük van Jézusra. Hiszen a lényeg nem én vagyok, hanem Jézus.
Nem gondolom, hogy bárkinek szüksége lenne az én tapasztalásomra Jézussal kapcsolatban. Sokkal inkább a saját tapasztalatukra van szükség. De a bibliai megtapasztalásra és nem pedig a saját elképzeléseikre.

–  3 elmélet a mindenségről című könyve most jelent meg magyarul. Ebben olyan kérdéseket tárgyal, mint, hogy mi a realitás, mi az emberi élet értelme? Miért szenvedünk? Ki vagyok én? Sok teológiai könyv szól ezekről a kérdésekről. Miért különleges az Ön könyve? Miben mond Ön mást, mint a többi keresztény teológus e kérdésekről?

–  Nem gondolom, hogy különleges könyvet írtam. Ez csak egy sima könyv. Abszolút olyan, mint más teológiai könyv. (nevet)

–  Akkor miért írta le a gondolatait, ha máshol is találkozhatunk ilyen véleménnyel?

–  Azért, mert hiszek benne és azért, mert sokan kérték, hogy írjam le. Tanítottam, igét hirdettem és sokan kérdezték, hogy van-e erről könyvem, olyan szívesen olvasnák. Az új gondolatok meglehetősen ritkák benne. Talán három vagy négy új gondolatom van, amiket úgy gondoltam, papírra vetek.

–  No de mik ezek? Avasson be!

–  Igazság szerint a monizmus a dualizmus és a trinitarianizmus ilyen összehasonlítását azelőtt még nem láttam máshol egy könyvben összefoglalva.
Az a hozzáállás is új, hogy konzervatív evangéliumi keresztényként tisztelettel fordultam a buddhizmus felé. Az első fejezetben megpróbálom megmutatni, hogy mi a jó a monizmusban és a buddhizmusban. Nem akarom azt mondani, hogy ez rossz, de a harmadik fejezetig eljutva megmutatom azt is, hogy Jézus jobb ennél. Talán nem új ez a megközelítés, de mindenesetre ritka. Sok ember azt mondta, hogy sosem olvasott még olyan keresztény könyvet, amely dicsérte volna a buddhizmust és leírja azt, hogy Jézus hogyan kebelezi be, foglalja magába győzelmesen a buddhizmust.
A könyv gondolata az, hogy Jézus nem azért halt meg értünk, hogy keresztényt csináljon belőlünk, hanem azért, hogy emberi lénnyé tegyen. Én keresztény vagyok, de bizonyos értelemben ez nem keresztény könyv, hanem egy emberi könyv. A célom az, hogy tisztelettel legyünk bármilyen emberi teremtmény felé. Van néhány bonyolult elképzelés, amelyet megpróbálok egyszerűvé tenni.
Az elmúlt évben nagy meglepetésemre két amerikai fiatal, egy 14 éves fiú és egy lány írtak precíz kritikát a könyvemről. Nagyon büszke voltam erre, mert ha egy 14 éves megérti a könyvemet, akkor sikerült az, amit szerettem volna.

–  Onnan indultunk ki, hogy sokan a keleti vallások felé fordulnak. Akkor úgy tűnik, hogy számukra ilyen könyvet kell írni, hogy újra megértsék a kereszténység üzenetét? Meg kell magyaráznunk a lényegi gondolatokat?

– Azt gondolom, hogy áldás lehet mindenki számára ez a könyv és azért imádkozom, hogy minél többen megértsék a benne leírtakat.

– Örülünk, hogy immáron magyarul is elérhető ez a mű! Köszönöm a beszélgetést!

Külön köszönetet mondunk a Harmat Kiadónak és különösen is Urbán Gergelynek, aki a fordítás nehézségeiben segített.