Igehirdetés az ökumenikus napon:

Zsolt 73,21-28

Ef 4,1-6

Kedves Testvérek!

Általában így szólítom meg vasárnapról-vasárnapra a gyülekezetet és ez a természetes itt is. A 73. Zsoltár Isten közelségéről írt. Arról, hogy milyen jó nekem hogy Ő itt van. Isten közelsége azonban sokak öröme is lehet. Ezt az örömöt miért tartanánk meg? Isten közelségét persze nem mindenki és nem mindig láthatja, érezhet. Egy protestáns édesapa kislányával szabadságon volt és betértek a város barokk rk. templomába. Ő nem a szép díszítést nézte, hanem egy piros mécsesen akadt meg a szeme és nem tudta onnan elvenni. – Apa miért van az ott? – Azért mert a rk. szerint abban a kis szekrényben átváltozott kenyér formájában ott van Jézus. A szabadság végén otthon ismét az ő templomukban voltak és a kislány meghúzta apukája zakóját: - Apa, miért nincs itt a piros mécses? Talán itt nincs jelen Jézus? Ha így van akkor menjünk olyan templomba, ahol ott van… - Énekeskönyvünkben van egy ének, amely Isten jelenlétéről szól. Itt az Isten köztünk. Azt hiszem ezt mindnyájan valljuk, énekeljük … (a 280-as ének éneklése köv.)

Pál apostol a nagykorúságról ír. A hit nagykorúságáról. Arról az állapotról, amikor nem feltétlen én mondom meg, hogy mit kell tenni, hanem tudok szolgálni is. Hiszen akkor tanulunk a legtöbbet, amikor nem akarunk oktatni. Elhívatásunkhoz méltó életet élni nem lehet egyedül. Ugyanakkor az ember nem csupán társadalmi, családi közösségre teremtetett, hanem hitéleti közösségre is. Pál volt az, aki erre elsőnek rájött és szolgálatában ezt erősítette. Leveleit ezért írta. Az Efezusi levél is egy ilyen. Olyan levél, amely az egyház, jelesül a gyülekezetek életére ad útmutatást. Ma ezen az ökumenikus alkalmunkon az egység felé próbál terelni bennünket az Isten igéje. Miként lehet ezt megélni társadalomban, családban? Azt gondolom csak úgy, amint tette és teszi ezt ma is Krisztus. Szolgálattal. Feltétel nélküli szolgálattal. Az egyházakon belül és közöttünk is az legyen a rend, hogy azt keressük, amivel segíteni, szolgálni tudunk. Nagykorúság. Nemrég jöttünk haza hittantáborunkból. Harmincegynéhány gyerek között egyedül feleségemmel meglehetősen sűrű szolgálat volt. Persze aranyosak a gyerekek, de csak úgy tudnak segíteni, ha ezerszer elmondjuk nekik mit, hogy kell csinálni és mögöttük állunk, különben elmennek játszani. Sok felnőtt is ezzel így van. Akkor válunk nagykorúvá a gyülekezetekben, az egyházakban is, ha önállóan tudjuk tenni a dolgunkat. Hiszen az egyházban nem “one man show”–ra van szükség, hanem hitbéli egységre, ahol a Lélek vezet bennünket. Olyan templomokra, ahol Jézus jelen van, és nem csupán a világító mécses formájában, hanem a mi szívünkben is. Pál azt írja, hogy tartsuk meg a Lélek egységét. Ehhez alázatra, mégpedig teljes alázatra, szelídségre és türelemre van szükségünk. Sőt azt is írja, hogy viseljétek el egymást szeretettel. Annak ellenére, hogy egy az Úr mi mégis különféle formában dicsérjük Őt. Az “egyetemes papság” elve azt jelenti, hogy ki-ki a saját életében, saját munkájában istentiszteletet végez. Nem feltétlen a szószék ez az a hely. Egymás hite által épülni és egymás szolgálatába állni Pál apostol szerint is fontos feladat. Ebben a közös szolgálatban tudunk igazán testvérek lenne. Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című könyvében erről így ír: … 65. oldaltól:

“- De ha Csodaország felé mennek, akkor még találkozni kell nekik a tizenkét testvérrel. - Milyen tizenkét testvérrel? - Te mondtad egyszer, hogy Csodaország mellett lakik tizenkét testvér. - Én mondtam? - Persze, hát nem emlékszel?! Akik olyan nagyon testvérek! - Ja, akik nagyon testvérek. Tudom már. Hát persze hogy találkoznak velük. Félúton járhattak Rézbányai Győző virágos rétje és Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája között, amikor megláttak egy torzonborz, zsúpfedeles házikót. - Nagyon megszomjaztam - mondta Árnika -, kérjünk itt egy pohár vizet. Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták. - Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! - kiabálták. - Mi az, megbolondultatok? - nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni. - Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát. - Kicsoda? - Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba. - Honnan tudjátok? - kérdezte szegény Dzsoni. - Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton. - Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?! - Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat. Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni. - Hű, de nehéz! - mondták. - Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej, ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet! Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett. - Most meg mi bajotok? - kérdezte szegény Dzsoni. - Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett... Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten! És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika: - Szégyelljétek magatokat. Fölkapták ám a fejüket a testvérek. - Ezt meg ki mondta? A kacsád? - Tud beszélni a kacsád? - Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony - mondta szegény Dzsoni. - Ugyan már! Nem hisszük - mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát. - Könnyen bebizonyíthatom - mondta szegény Dzsoni. - Legyek én a kacsa, s Árnika az ember! S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa. Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek. - Hű, de szép lány vagy! - mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk. - És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? - kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni. - Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember - válaszolt Árnika. - S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa. - Na látjátok, ez a ti bajotok! - mondta haragosan Árnika. - Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik? - Igen. - Ez nekem eszembe se jutott. - Nagy szerencse, hogy nem jutott eszedbe. - És Árnikának meg szegény Dzsoninak? - Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se! - De ezeknek a testvéreknek, látod, hogy az eszük ágába jutott. - Hát éppen azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az eszük. - Ha nem ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind a tizenegyen elmennének segíteni annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek. - Na látod! Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is. - Ha mi ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy ami az egyikünknek fáj, az fájna a másikunknak is, az jó lenne vagy rossz? - Én azt gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az fáj nekem is. - De én úgy gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a hasadon meg a térdeden. - Szerinted jó lenne vagy rossz? - Akkor én biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy hasra ne essek, nehogy neked fájjon. - Nagyon kedves tőled. - Te meg kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is köhögnék különben reggelenként a cigarettázásodtól. - Azt hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról. - Akkor az nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó? - Már mondja is. - Ó, ti balgatagok - mondta Árnika -, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok! - Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni - mormogtak a testvérek. - De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek - mondta nekik Árnika. - Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne, hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek. - Tényleg - mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. - Ez előbb is eszünkbe juthatott volna! És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát. Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni. Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni: - Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír? - Én sírok - mondta a tizenkettedik testvér -, de örömömben.”

Braun Ervin az elején a baptista Martin Luther Kingre utalt. Neki volt egy híres mondása: „I’ have a dream.” Luther Márton pedig így ír, aki igencsak gyakorlati teológus volt: „A matematika szomorúvá, az orvosság beteggé, a teológia pedig bűnössé tesz.” A Krisztus követés Pál szerint olyan boldog élet, ahol felismerhetővé válik Isten jelenléte Jézus szeretetében. Nekem is van egy álmom, amelyben az egyházak egymásra találnak, mint a mesebeli 12 nagyon testvér és az emberek, a nyögve jajjgató világ segítségére sietnek. A mai nap ennek egy jó példája, áldásos jele lehet, amennyiben megtartjuk álmainkat és hiszünk a mesékben, mert mi magunk is Isten teremtő és cselekvő társai lehetünk.

Imádkozzunk: „Add Uram, hogy ne azt keressem, hogy engem vigasztaljanak, hanem, hogy én vigasztaljak meg másokat. Ne azt, hogy engem megértsenek, hanem hogy én értsek meg másokat. Ne azt, hogy engem szeressenek, hanem hogy én szeressek.” Mi Atyánk … Ámen.