Kiskőröstől mindössze hetven kilométernyire, a vajdasági Szabadka határában, egy használaton kívüli téglagyárban éhes emberek gyülekeznek. Szegények, rongyosak, fáznak, és nincs mit egyenek. Ki tudja már, mikor indultak el a távoli Afganisztánból, Pakisztánból, Irakból vagy Szíriából. Vagy a közelebbi Koszovóból. Ki tudja, hány ezer kilométer van már a lábukban, ki tudja, hány ezer eurót fizettek ki már nyomorúságuk kihasználóinak azért, hogy célba juttassák őket.

Esténként, amikor a leszálló sötétség betakar mindent, fölkerekednek, és kisebb-nagyobb csoportokban elindulnak a határ felé. A magyar határ felé. Az Európai Unió határa felé. Figyelik a kelebiai vagy az ásotthalmi templomtornyokat. Mert azok díszkivilágításukkal fénylő ujjként mutatják nekik az irányt. Mennek a vágyott boldogabb élet, a magasabb életszínvonal felé. Vagy csak szeretnének már végre minden földi jóval megrakott, terített asztal mellé ülni.

Csak az év első három hetében mintegy négyezren lépték át itt a zöldhatárt…

Hetven kilométernyire a szabadkai téglagyártól mi tegnap disznótoros vacsorán voltunk. Mennyei volt a töltött káposzta, két szármát is ettem belőle. Mifelénk így nevezik a káposztalevélbe csomagolt, jó öklömnyi tölteléket. Majd jött a hurka, a kolbász… Mondogatjuk, amíg van mit az asztalra tenni, nincs semmi baj.

Budapesten, az ország egyik legnevesebb éttermében egy gulyáslevest ötezer forintért hoz ki a pincér. Igaz, az a gulyás a franciaországi szakácsversenyre összeállított recept szerint készült. Egy menü meg nyolcezerbe kerül.

Olvasom, hogy a legrangosabb szakácsversenyre, a Bocuse d’Orra tréningező magyar sztárséf a felkészülés hónapjaiban mennyit költött élelmiszerekre, kísérletezésre, hogy az a pisztráng és a gyöngytyúk majd a legjobban sikerüljön.

Mi itt, hazánkban és Európában a gasztronómiai kultúra tobzódását éljük meg éppen. Már nem csak azért eszünk, hogy az éhünket elverjük, vagy hogy energiát gyűjtsünk munkánkhoz, szervezetünk fenntartásához. Egyre inkább az élvezetért is eszünk. Mindenekelőtt az ízek élvezetéért. Egyre rafináltabban fűszerezünk, és egyre újabb ételkészítési technikákat találunk ki, lesünk el a másiktól. Aztán eszünk a látvány élvezetéért is. Már rég nem a bolti csomagolópapírból esszük a konyhaasztal viaszosvászon terítőjén a párizsit. Adunk a látványra is, odafigyelünk a tányéron a színek harmóniájára. És már rég nem mindegy, hogy mit iszunk.

Nagyot fejlődött a borkultúránk is. Megtanultuk, mi a minőség. Egyre magasabb színvonalon készítünk finomabbnál finomabb borokat. És tudjuk, melyik fogáshoz milyen bort és milyen hőmérsékleten illik vagy szabad kínálni. És az illatos nedűt sommelier, azaz borpincér tölti a poharunkba.

Kedves Olvasó, aki talán engem is ismersz! Idáig érve az olvasásban most gyanakvóan tetted le az újságot, és azt kérdezed: miért, mi a baj itt? Végre megtanultunk valamit. Megbecsüljük önmagunkat is azzal, hogy fontos lett, mit eszünk, és mit iszunk. Egyáltalán, mi történt e sorok írójával, aki maga is nagy tisztelője és – mi tagadás – fogyasztója is a finom étkeknek és a jó boroknak.

Hát igen. Eljön az idő, amikor az ember el kell gondolkodjon, rendben van-e körülötte a világ. Mert amikor ebédidőben, épp a leves és a második közt szól az ajtócsengő, és az ajtóban egy éhes cigány asszony áll, kenyérkére kér valami kis aprót… nos, akkor nem lehet nem meglátni azt az óriási szakadékot, amely kettéosztja világunkat. Emitt van az éhes emberek, az örökké éhezők, a jóllakni soha nem tudók világa, amott meg a dúskálóké, akiknek bőségben jut mindenből. Bőségben, mert sokkal több az annál, mint amire egy egészséges dolgozó embernek szüksége van. Emitt megbecsülnek minden hasznos falatot, amott meg luxusételeket fogyasztanak, és tonnaszám dobják ki, semmisítik meg a lejárt szavatosságú élelmiszereket.

Igen, megindultak felénk a világ éhes emberei. Egyre csak jönnek, egyre nagyobb számban jönnek, ott várják a határ túloldalán a kedvező pillanatot. Gyomorkorgásuk szinte már idehallatszik. Szemük vágyakozva látja a mi jólétünket, ételektől roskadozó asztalainkat. És egyre csak jönnek, mert az éhség hajtja őket.

S amíg a világ, a politikusok csak a magasabbra húzott kerítésekben, a fokozottabb határőrzésben vagy a szigorodó szabályozásban tudunk gondolkodni, addig biztosan nem lesz megoldás.

Enni kellene adni az éhezőknek. Vagy megtanítani őket végre halat fogni a kizsákmányolásuk helyett.