A Kelet-Békés Egyházmegye lelkészeinek meghívására szálltunk buszra hétfő reggel az esperesi hivatal előtt, kevesebben, mint terveztük: hét lelkész, akik közül hárman a feleségükkel jöttek, és az esperességi titkárnőnk. Fájlaltuk (már csak az útiköltség miatt is) azok hiányát, akik végül is lemondták az utat, hiszen több ember nagyobb jókedv, de az üres helyeknek köszönhetően kényelmesebben el tudtunk helyezkedni a kis buszban, s később magyarországi vendéglátóinknak is jutott hely a közös utakon.

Amennyire óckodtam a hosszú úttól, olyan gyorsan és kellemesen telt el. Ez köszönhető annak a második kényszerpihenőnek, amelyet Fazakasvarsándon tartottunk, ahol már a nap is sütött, sőt melegített is, és ahol esperes urunk édesanyja és családja arra „kényszerítettek” minket, hogy jó varsándi pálinkával igazítsuk a belső fűtést a kintihez, és hogy tele együk magunkat finom házikolbászos szendvicsekkel és tejfölös lepénnyel. Mi pedig engedtünk a kényszernek, hiszen a vendéglátói szeretet túlerőben volt. Alkalmunk volt találkozni és elbeszélgetni a helyi lelkipásztorral is, aki megmutatta a régi papilakot, a felújított gyülekezeti termet, beszámolt terveiről, gondjairól, megismerhettük a családját.  

Imígyen feltankolva lelkiekkel, de főlek testiekkel folytattuk utunkat, és meg is érkeztünkBékéscsabára pontosan egyórás késéssel, amit vendéglátóink egészen jól tűrtek, hiszen láttunkra az örömük valódinak tűnt. Az ottani egyházmegye esperese, Kondor Péter és néhány lelkésztestvérünk fogadtak és igazítottak el minket szállásainkra. Voltak, akiket lelkészcsaládok láttak vendégül, mások a vendégházban jutottak szálláshoz.

Keddi napunk is többnyire utazással telt el, úticélunk Pécs volt. Útközben láthattuk, hogy a mezőkön, szántóföldeken hogyan áll a víz. A mostani szárazságban, amikor a gazdák esőfelhők után fürkészik az eget, nehéz elhinni, hogy április elején annyi eső hullott, hogy a vetést a bel- és árvizektől kellett félteni. Átkeltünk a Tiszán, majd a Dunán is, és összeszorult szívvel állapítottuk meg, hogy mindkét folyó jó alaposan kihasználja az árterületét.

Utunkat a mohácsi történelmi emlékparknál szakítottuk meg, amelyet nagy nemzeti tragédiánknak, a vesztes 1526-os mohácsi csatának a színhelyén létesítettek, s ahol nemrég készült el az üvegkupolás, koronát formázó új fogadóépület, és az impozáns, koponyákat és csontokat idéző kovácsoltvas bejárat. Az épületben megtekinthettük a csatával kapcsolatos kiállítást és filmet, majd bejártuk az emlékfákkal teletűzdelt parkot is. Felzaklató élmény volt ez a látogatás, s ebben nem kis része volt az idegenvezetőnknek, aki egy szemtanú hitelességével és átélésével vezetett végig minket a mohácsi csata eseménysorozatán, és előadásával gondoskodott róla, hogy mi is személyes tragédiaként éljük át a történetet. Közben a időjárás is együtt érzően ráhangolódott a lelkiállapotunkra és eleredt az eső, mire azonban kiléptünk a „csontos” kapun, elállt, és az előbukkanó, immár leáldozóban lévő nappal szemben az ég alján megjelent a szivárvány. Úgy hatott a nyomasztó hely után, mint egy mélyről jövő, megkönnyebbítő felszusszanás.

Besötétedett, mire szálláshelyünkre értünk: Pécs mellett a Mecsek erdejében megbújó kis faluba,Püspökszentlászlóra, a Vácz Jenő, jezsuita atya által alapított Életrendezés Házába. Otthon érezhettük magunkat, és nem csak az úttalan út miatt, ami odáig vezetett (hiszen a kerekek alól már a szomszéd, Hosszúhetény községben kifogyott az aszfalt), hanem a friss hegyi levegő miatt, ami kiszálláskor megcsapott minket, a mélyben csobogó patak miatt, a fák árnyékában sűrűn nőtt medvehagyma és erdei virágok (amiket Levente kollegám „kakasmonya” néven azonosított) miatt is. Az otthon-érzés csak mélyült bennem, amint beléptem a Ház mellé épített kápolnába, mert láttán mindjárt az a kérdés ugrott be, hogy vajon nem székely faragó mesterek dolgoztak-e ezen a gyönyörűségen? Itt tartotta meg Kondor Péter esperes a másnap reggeli áhítatot. Az esperes úr egyébként igazi mesebeli jelenség volt: „hol volt, hol nem volt”, napközben ezerfelé futkosott, intézte hivatali ügyeit, de kulcsfontosságú pillanatokban: érkezésekkor, indulásokkor, elszállásolásokkor, áhítat tartáskor, eligazításkor, számlarendezéskor, mint a jótündér megjelent és intézkedett.

„Mindig azt tapasztaljuk, hogy akik gondterhelten, fáradtan jönnek házunkba, a párnapos ittlét végén ragyogó arccal, új életkedvvel, és mély benső örömmel eltelve térnek haza. Ezt kínáljuk házunkban, bár tudjuk, hogy a sikert nem a mi ügyeskedésünk, vagy tudásunk biztosítja, hanem a teremtmény együttléte a Teremtőjével.” – írja egy levelében Vácz Jenő, jezsuita atya, az életrendezés Házának alapítója. Sajnos az ott eltöltött idő rövidsége miatt a Háznak nem adatott meg, hogy betöltse a feladatát, és rendet tegyen életem rendetlen zugaiban, de kacérkodom a gondolattal, hogy még kap tőlem erre egy esélyt. Nem lenne rossz oda visszatérni – kicsit hosszabb időre!  

A szerdai nap Pécsé és környékéé volt. Az evangélikus templom udvarán egy izgalmas parkolás után, melynek során megállapítottuk, hogy egész jó sofőrünk van, gyalog vágtunk neki a városnak. A város központjában megcsodálhattuk Gázi Kászim pasa dzsámiját vagy keresztyén nevén: a belvárosi Gyertyaszentelő Boldogasszony-templomot, Pécs városának egyik jelképét. Az ökuméné kőből és téglából épült szentélye ez, ahol az iszlám és keresztyén kultúra, a Koránból és a Bibliából vett idézetek, a keleti és nyugati művészet békésen elférnek egymás mellett, összesimulnak, sőt kiegészítik egymást (kár, hogy ez a mi modern, nyugtalan világunk nem tud egy ilyen dzsámi-templom lenni!).

Következő állomásunk a Csontváry Múzeum volt, ahol végre szemtől szemben állhattunk azokkal a képekkel, amelyeket a tévéből, poszterekről, könyvborítókról, albumokból ismerhettünk eddig, s hagyhattuk magunkat elbódítani a mély és élénk Csontváry-színektől és meghökkenteni a már-már gyermekien egyszerű ecsetvonásoktól.

Ebéd után kétfelé vált a csapat: egyesek a Pécs melletti Harkány gyógy- és strandfürdőben kényeztethették magukat délután, kettesek elindultunk városnézni. Ez utóbbi is elég kényeztetősre sikerült, mert nem csináltunk belőle sporttevékenységet: száz méterenként mindig találtunk egy okot a leülésre. Végül is ülve is lehet nézelődni, s még mellette kávézni, fagyizni, sörözni, és egy fedett teraszra behúzódva a verőfényes napsütésen időnként átvonuló záporokban (április végre kezdett magára eszmélni!) nem ázni. Csak egy töredékét láthattuk annak, ami Pécs, de ez is azt igazolta, hogy a 2010-es évre nem hiába kapta meg az „Európa kulturális fővárosa” címet. Az esti csapategyesítéskor, amikor felszálltunk a buszba fürdőzni elvolt társaink mellé, a látványból (az üléseken rongyokként szanaszét heverő elpilledt testek) egyértelmű volt, hogy a harkányi  gyógyvíz nagyon meleg, a buszt belengő szagból pedig, hogy kéntartalmú.

A csütörtök reggeli indulás hosszadalmasra nyúlt, mintha mindenki az addig el nem készített fényképeket akkor akarta volna pótolni. Végül mégiscsak elindultunk, vissza Békéscsabára. Az út fénypontja az algyői halászcsárdában elfogyasztott ebéd volt, amelyet vendéglátóink a mi kérésünkre igazítottak oda. Testvéreim! Olyan finom halászlevet, mint ott, még soha nem ettem! Ajánlom minden arra járó, halászlé kedvelő figyelmébe!

A késő délutánba már csak egy sportos békéscsabai városnézés és bevásárlás fért, s a napot az evangélikus egyház szeretetotthonában elfogyasztott vacsora zárta, amely a vendéglátóinktól való búcsúzkodás alkalma is volt egyben.

Pénteken hajnali négykor indultunk haza. Átléptük a határt, s a varázs lassan foszladozni kezdett. Mire Brassóba értünk oda is lett egészen: már mindenki szívén ott ült az itthoni teendőknek, gondoknak a súlya. Jó volt arra a néhány napra megszabadulni tőlük. Köszönet ezért magyarországi testvéreinknek!

Székelyné Fehér Csilla, barcaújfalusi lelkipásztor

2013 április végén

u.i. Beszámolómat elküldtem egyik kiránduló társamnak, Székely Melindának, tatrangi lelkész kollegám feleségének az esetleges pontatlanságok kijavítása végett. Csatolom a válaszát, jól kiegészíti az írásomat.

„Szia, Csilla!

Köszönöm, hogy elküldted a beszámolót. Kellemes élményeket ébresztett fel bennem, sőt, voltak részek, amelyek megnevettettek. Miközben olvastam, kérdések merültek fel bennem, amelyeket elküldök neked is.

Mi az, ami miatt elmegyünk egy ilyen jellegű kirándulásra?

Miért veszünk (vagy nem) részt többé (vagy) kevésbé szívesen az ilyen alkalmakon?

Mit érzünk, amikor eldöntjük, hogy elmegyünk?

Hát akkor, amikor ott vagyunk, vagy hazaérkezéskor?

Mi változott közben (egyáltalán, változott-e bármi is)? Kaptunk-e valami újat?

Erősített (vagy gyengített)-e meg bennünk érveket, véleményeket, hozzáállásokat?

Talán nem véletlenül kerültünk az Életrendezés Házába. Másságunkat próbáltuk igazítani egymáshoz, és ezt (is) talán nevezhetjük „életrendezés”-nek. Erre alkalmat a beszélgetések adtak, melyekből kiderült, hogy érdekeljük egymást: érdekel a másik élete, munkája, a maga világában, környezetében a maga módján megélt hite.

Mi újat hozott ez a tapasztalat? Az egymásra is figyelni (a másikat is megérteni) tudás élményét. (Igazi pünkösdi élmény!)

Köszönöm neked is ezt az alkalmat! (Én is neked!)

Szép estét!

Melinda ”

(A zárójeles betoldások a saját megjegyzéseim. Sz.F.Cs.)