Az ima legyen bensőséges, és hozzon létre kölcsönös kapcsolatot Isten és az emberek között, mert számunkra érvényben van az a parancs, hogy teljes szívünkből szeressük Istent. Az ima fakadjon teljes szívünkből, ahogyan a 5. Móz 6,5-ben olvassuk: „Ezért szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erőddel!” Isten megparancsolja nekünk, hogy imádkozzunk. Imádkozni lehet szavakkal, de szavak nélkül is – például áldozatbemutatással1 vagy tánccal. A 1Móz 3-ban azt olvassuk, Isten azért jött a földre, hogy parancsoljon teremtményének. Miután vétkeztek, Ádám és Éva elrejtőzött Isten elől; nem akarták, hogy Isten lássa őket, vagy hogy kapcsolatba kerüljenek vele. De Isten megragadta a kezdeményezést, hogy továbbra is kapcsolatban álljon teremtményével, mert Isten továbbra is összeköttetésben és párbeszédben akar maradni velünk.

Istennek az emberekkel folyatott közvetlen kommunikációjára példa Ábrahám meghívása (1Móz 12). Kölcsönös kommunikációt mutató találkozással van itt dolgunk. Isten szólítja Ábrahámot, és Ábrahám válaszol a hívásra. Isten ígéretet tett Ábrahámnak, és ez az ígéret ösztönzés volt a párbeszéd folytatására.

Noha Isten kezdeményezte a párbeszédet, ez azonban egyre inkább kölcsönössé vált, és Isten ígérete tartotta fenn. Isten megígéri az embereknek, hogy meghallgatja őket, és válaszol nekik. A keresztény hit szerint Isten odafigyelése és válasza emberi alakot öltött – Jézus Krisztusban.

Három indoka van annak, miért imádkozzunk:

• Már az Ószövetség is imádkozásra buzdít minket, ugyanígy Jézus is azt mondja: „Mindenkor virrasszatok és imádkozzatok” (Lk 21,36). A keresztények Isten kedvéért imádkoznak. Azért imádkozunk, mivel Isten megígéri nekünk, hogy hall minket (Zsolt 50,15), és kommunikálni akar velünk. A keresztények önmaguk kedvéért is imádkoznak.

• Azért imádkozunk Istenhez, hogy erőt adjon nekünk, hogy ellent tudjunk állni a rossznak, és gyógyítani tudjuk a világot. A keresztények a világ kedvéért imádkoznak.

Mindez nem a spiritualitás mély emberi forrásából fakadóan történik, abból a tisztán emberi kívánságból, hogy egyes dolgokat elérjünk, másokat meg elkerüljünk. A keresztény ima szerzője és fenntartója nem maga a keresztény férfi vagy nő, hanem keresztény felfogás szerint a Szentlélek, aki ösztönöz minket, és segít nekünk imádkozni.2 
Mivel a keresztény imádságnak különböző indokai vannak, megvan a formális szabadságunk arra, hogyan imádkozhatunk. Az imának mégis alázattal és töredelmes szívvel kellene történnie. És rendszeresen kellene imádkoznunk. De hogyan érhetjük el ezt? Egyfajta életstílus által, az Istennel folytatott folyamatos kommunikáció által, amely gyakran nem szavakban fejeződik ki. Úgy mondhatnánk ezt: Isten jelenlétének állandó tudatában élt élet. Ez áhítatos élet lenne. Az effajta ima önmagában hordja „jutalmát”: megmaradás Isten biztos jelenlétében, amely megerősít minket, és segít, hogy legyőzzük a rosszat magunkban és magunk körül.

Az Újszövetség azt mondja nekünk, hogy mindenütt imádkozhatunk (Mt 6,6; 1Kor 1,2); a templom az egyik lehetséges helye az imádkozásnak (Lk 24,53; ApCsel 3,1, 22,17). Az ima lehet személyes vagy közösségi, imádkozhatunk magánszféránkban vagy a hívők közösségében. Az imaközösség szükséges, mert a másokkal együtt imádkozás lelki gazdagodást jelent, és az egyház minden keresztényt egyesít abban, hogy egyénileg keresik Isten jelenlétét. Jelentős dolog, hogy az Újszövetség kifejezetten felszólít mindenkit az imádkozásra, függetlenül társadalmi helyzetétől vagy nemétől (vö. 1Sám 1,10), és hogy nincs szükség külső közvetítőre Isten és az emberek között, legyen az egy pap vagy különös karizmával bíró más személy. Mind a zsidó, mind a keresztény imádságban érvénytelenné váltak a nemiség és a hierarchia által emelt akadályok (vö. Lk 2,37-38; 18,13; 1,46-55).A Filippi-levél 4,6-ból megtudjuk, hogy imádságban mindent kérhetünk, ami a földön és az égben érint minket. Különböző módokon lehet imádkozni, és az imának különféle fajtái léteznek. Isten azt akarja, hogy kifejezzük szükségleteinket, és elpanaszoljuk, ha gondjaink vannak. Isten azt akarja, hogy eléje vigyük szükségleteinket és gondjainkat. De Isten azt is akarja, hogy kifejezzük hálánkat, és dicsőítsük őt azért, hogy megszabadít minket a haláltól, s értelmet és célt ad az életünknek.

A zsoltárokban, amelyeknek a szavaival Jézus is imádkozott, csodálatos példákat találunk az istendicséretre és a panaszra. És ezek a zsoltárok még ma is szólnak hozzánk. Keresztények ma is Isten elé viszik panaszukat és dicséretüket, és új dalokat, új „zsoltárokat” alkotnak. Egyes keresztények igen költői módon dicsérik Istent. Dicsérjük Istent mindazért, amit népéért tett! Némelyek csak akkor dicsérik Istent, amikor utána mindjárt eléje tárják kéréseiket. Az istendicsérő imák általános mintát követnek, középpontjukban állnak mindazon okok, amelyek miatt Istent dicsérni kell. Erre a fajta istendicséretre jó példák a klasszikus zsoltárok közül a nyolcadik és a harmincharmadik.

Megtanulni az imádkozást – a Miatyánk

Jézus megparancsolja nekünk, hogy az ő nevében imádkozzunk. Egy keresztény számára lehetetlen, hogy másképp imádkozzék, mint Jézus nevében, mert Jézus tanított meg minket arra, hogy Istent „mennyei Atyánknak” nevezzük, és az ő Lelke ösztönöz minket az imádkozásra. Ezért függetlenül attól, hogy megemlítjük-e az ő nevét, vagy sem, minden becsületes keresztény imádság Jézus nevében történik.

Luther Márton Nagy Katekizmusának harmadik fő része elmagyarázza a Miatyánk jelentőségét, annak az imának a jelentőségét, amelyet Jézus tanított meg tanítványainak, válaszul arra a kérésükre, hogy tanítsa őket imádkozni (Lk 11,1). Ez a központi keresztény imádság, minden keresztény imádság lényege. Benne látjuk a kölcsönösséget, Isten akaratát, a mi szükségleteinket és a megváltást a rossztól: a Miatyánk Istenhez emeli szívünket, dicsőíti Isten szentségét, Isten országát, amely köztünk van, és akaratának teljesedését mind a földön, mind a mennyben. Aztán ez az ima elhozza Istent hozzánk, érintkezésbe hozza Istent a mi szükségleteinkkel – a testiekkel és a lelkiekkel egyaránt. Megbocsátást és megváltást imádkozunk ki az egész emberiség számára.

Jelentős az a mód, ahogyan a Miatyánkban megszólítjuk Istent: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”. Jézus azt mondja nekünk: meghívást kaptunk arra, hogy az emberileg nézve legszemélyesebb módon szólítsuk meg Istent. A Nagy Katekizmus hét kérést különböztet meg a Miatyánkban, s ezek a keresztény imádság lényegét mutatják fel.3 Az első kérés, „Szenteltessék meg e te neved”, arra vonatkozik, amit Isten a második parancsolatban követel, ti. hogy Isten nevével ne éljünk vissza eskü, átok, csalás stb. által, hanem dicséretre és tiszteletadásra szolgáljon. Ne éljünk vissza Isten nevével olyan célok hamis igazolására, amelyek mögött tulajdonképpen politikai, gazdasági és magánérdekek állnak. A második kérés, „Jöjjön el a te országod”, arra szólít fel minket, hogy fogadjuk el az Isten által Jézus Krisztusban adott kegyelmet, és azért könyörög, hogy Isten szava váljék valósággá bennünk és embertársainkban. A második kérés magyarázatául Luther azt írja:

Ezért ez legyen az első, amit kérünk: akkor biztosan gazdagon megkapunk minden mást is, ahogyan Krisztus tanítja: Keressétek először Isten országát, így minden ilyenben is részesültök majd.4

A harmadik kérésben is – „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” – arról van szó, hogy Isten akarata valósuljon meg bennünk. A Miatyánk harmadik kéréséhez fűzött magyarázatában Luther ezt az imádságot iktatja be:

„Jó Atyánk, a te akaratod legyen meg, ne az Ördög és ellenségeink akarata, és semmi se valósuljon meg abból, ami a te szent igédet üldözni és elnyomni, vagy a te országodat akadályozni akarja. És add meg nekünk, hogy mindazt, amit eközben el kell szenvednünk, türelemmel viseljük és legyőzzük, nehogy szegény testünk gyengeségből vagy restségből meghátráljon és elpártoljon.5

A következő kérések – „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, „És bocsásd meg vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, „És ne vígy minket kísértésbe” – emberi szükségletekre vonatkoznak. A „mindennapi kenyér” a legtágabb értelemben vett emberi szükségleteket jelenti, mindazt, ami e földi életet érinti. A „bocsásd meg vétkeinket” arra mutat rá, hogy mi a jelentősége hétköznapi életünk szempontjából a megbocsátás központi keresztény üzenetének. Az „ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” annak szükségességére utal, hogy legyünk együttérzők és irgalmasak felebarátaink iránt, ahogyan Isten is ilyen irántunk. Az a kérés, hogy „ne vígy minket kísértésbe”, arra akar felszólítani minket, hogy ügyeljünk a kísértés különböző formáira, amelyekkel hétköznapi életünkben találkozunk, attól kezdve, hogy tetszésünket leljük „a fölösleges csinosításban, a dicsőségben, a hírnévben és az erőszakban”, egészen „a hitetlenségig, a hamis elbizakodottságig és a megátalkodottságig” stb.6 A Nagy Katekizmus ezt a magyarázatot fűzi hozzá: „A ’kísértésbe nem vinni” tehát annyit jelent, hogy Isten képességet és erőt ad nekünk az ellenálláshoz, anélkül azonban, hogy elvenné vagy megszüntetné a támadásokat.”7 Az utolsó, hetedik kérés a minden rossztól való megváltás kérése, és Ámen-nel végződik: „...de szabadíts meg a gonosztól. Ámen.” Az „ámen” a hit igenlését fejezi ki, és azt akarja mondani, hogy nincs kétségünk az iránt, hogy kéréseink meghallgatásra találnak; Istenbe vetett személyes bizalmunk jele.

A Miatyánk révén Jézus egyidejűleg meg akar őrizni minket az imádság hamis felfogásától: hiszen léteznek azok a prózai imádságok, amelyek mindenestül csak kérésekből állnak. A legtöbben szinte foglyai ennek az imaformának, mivel úgy vélik, imádkozni azt jelenti, hogy folytosan kérünk valamit. Némely kéréséket hosszú fejtegetéssel és szóvirágokkal adnak elő, mintegy azért, hogy meggyőzzék Istent. A szóáradatnak az a rendeltetése, hogy valamiképpen ösztönözze Istent. Jézus azonban rámutat arra, hogy a hosszú imádság a képmutatás jele is lehet. A hosszú imádságokban többnyire áldásról, gyógyulásról vagy emlékeztetésről van szó. Tehát ha az emberek akarnak valamit Istentől, akkor hosszú kérőimákat mondanak. Nekünk aznban arra kellene gondolnunk, hogy Isten tudja, mit kívánunk, még mielőtt elmondtuk volna, és hogy imádságunk nagyon önző lenne, ha az említett tematikára korlátozódna. Ez azt jelentené, hogy Istent a szükségleteink szolgájává tennénk.

Meghallgatott ima – mágia és imádság

A keresztények hiszik, hogy Isten minden imájukat meghallgatja, és válaszol rájuk. Jézus azt mondja, hogy Isten a kérőimát is meghallgatja, ahogyan egy szerető apa. Isten megadja nekünk, ami számunkra jó. A kérések olykor másképp teljesülnek, mint ahogyan a kérelmező várja. Az, ahogyan Isten meghallgatja imáinkat és teljesíti kéréseinket, titok marad. Jézus szavait, „Kérjetek, és adatik nektek” (Mt 7,7), gyakran túlságosan felszínesen fogják föl, azzal az elvárással, hogy Isten rögtön hallgassa meg kérésüket. Némelyek úgy próbálják meg Isten figyelmét felhívni az imájukra, hogy igen energikusan viselkednek. Mások parancsoló hangnemet ütnek meg, amely olykor figyelmeztetésekbe torkollik, és olyan hangon beszélteti őket, mintha ők lennének Isten. Az ilyen esetekben gyakran megállapíthatjuk, hogy még azt is elfelejtik, hogy az imában néven szólítsák Jézust. Ez nem olyan imádság, amilyet Jézus imádkozna.

A Miatyánk arra tanít minket, hogy Isten akarata iránt érdeklődjünk. Isten akaratának kell megtörténnie, ahogyan a mennyben, úgy a földön is. Meglehet, egyes keresztények azt kívánják, hogy a dolgok egy bizonyos módon történjenek, de lehet, hogy Isten mást akar. Gyógyulást kérünk, de Istennek talán egészen más válasza van. Ha a gyógyulásért mondott imánk után a halál következik, akkor Isten nem hallgatta meg az imánkat? A Biblia megtanít minket imádkozni, és hogy hittel és bizalommal kérjünk, és amennyire tudunk, várjunk Isten válaszára. Az imádság nem annak eszköze, hogy diktáljuk Istennek, mi a dolga. Az imáinkra adott válaszok gyakran egészen másmilyenek, mint vártuk. És szélsőségesen nehéz lehet hinni az ima meghallgatásában, amikor a rossz hatalmas megnyilvánulásával szembesülünk.

Azok, akik mágiát űznek, közvetlenül mozgatják a dolgokat, és mivel mágiával és az életre adott mágikus válaszokkal teli világban ékünk, az emberek azt várják el, hogy a vallás szintén mágikusan hasson. Az emberek sokféle módon állnak nyomás alatt az életben, és ezért mindenre gyors választ akarnak. Ezért használnak egyes keresztények Afrikában például különböző anyagokat arra, hogy imáikat „megtámogasssák”. Néhány esetben valódi „imakereskedelem” gyökerezett meg, s ennek során szent olajat, vizet stb. árusítanak azzal az ígérettel, hogy használatuk hatékonyabbá teszi az imát, és többé-kevésbé „garantálja” annak meghallgatását. Az imát kísérő külső jelek vagy tárgyak olykor segíthetnek, de rendkívül óvatosnak kell lenni, hogy ne lépjük át a bálványimádás határát. Megváltást és imádságokat nem lehet pénzért megkapni, mivel az ima lényege nem a mágikus elemekben áll, hanem a hitben és abban a készségben, hogy életünket Isten kezébe helyezzük. A keresztényeknek kötelességük egész szívükkel keresni az Urat, és mindent hitben cselekedni: „Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek, és teljes szívvel folyamodtok hozzám” (Jer 29,12-13). Isten tudja, mi az, ami mindegyikünknek jó egy adott időpontban: „Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti útjaitok nem az én útjaim, mondja az ÚR” (Ézs 55,8).

Jézus azt mondja tanítványainak, hogy mindazt, amit az ő nevében kérnek az Atyától, megkapják (Jn 15,7; 16,13). Ugyanakkor a Jézus nevére hivatkozás döntő pont az imádságunkat illetően: Valóban olyan imakérés az, hogy Jézus szintén így fejezné ki? A keresztényeknek nem csupán imádkozniuk kellene Jézus nevében, hanem mindenekelőtt bízniuk kellene őbenne. Ahhoz, hogy meghallgatást nyerjen, az imához elválaszthatatlanul hozzátartozik a Jézusba vetett hit.

Záró megjegyzések

A keresztény imában az Isten és az egyén közötti kapcsolat bontakozik és fejlődik ki. Ezért imádság nélkül nem létezik lelki fejlődés a keresztény számára. Persze az imádságnak léteznek nem szóbeli formái is, mint például a csend, a zene és a tánc, amelyek hasznosak abból a szempontból, hogy megalapozzuk és kifejezzük Isten előtt állásunk érzelmi és testi dimenzióit. Isten azt szeretné, ha önmagáért szeretnénk és tisztelnénk őt, de a magunk és a világ kedvéért is. Isten az imádság által önmagához vezet minket, illetve eljön hozzánk, elkísér minket szükségleteinkben és gondjainkban, de örömeinkben is. Isten a hit életformájaként bízott meg minket az állandó imádkozással. Istenhez imádkozunk, és Isten válaszol; nem önmagunkhoz imádkozunk, ezért ne vágjunk elébe az imánkra adott válaszoknak, hanem mindent Istentől várjunk, tőle, aki Jézus Krisztusban jelen van, és Szentlelke által imádkozik bennünk. Jézustól azt tanultuk, hogy „Atyának” szólítsuk Istent. Ez azt jelenti: arra kaptunk meghívást, hogy istenkapcsolatunkban olyan megszólítást használjunk, amely az emberileg lehetséges legnagyobb közelséget fejezik ki. Ez a megszólítás ama kapcsolat intimitásának jele, amelyre meghívást kaptunk.8 Ha komolyan vesszük ezt az intimitást, akkor az imádságban semmit sem fogunk előírni Istennek, és nem fogjuk megkísérelni, hogy „megvásároljuk” az imáinkra adott válaszokat, hanem úgy fogunk bízni Istenben, ahogyan Jézus tette.

Kérdések

• Ön milyen módon tapasztalta meg erőt adónak és átalakítónak az imádságot?
• Az Ön számára melyek az imádság leggyakrabban előforduló visszaélésszerű formái?
• Miért imádkozzanak a keresztények, és miért fontos a közös imádkozás?

Lábjegyzetek