A nyugati világ egyházai nem misszióiak. Miért nem vagyunk erőteljesebben misszióiak? 

Igénk szerint azok a boldogok és áldottak, akik tudnak sírni mások szenvedése és bűne miatt. Ők a föld sója és a világ világossága. 

Nyugat-Európában képeztem lelkészeket és gyülekezetplántálókat. Kértem, hogy írják fel mindazt, ami számukra a környezetükben látottak közül fájdalmat okoz. Sokan üres lapokkal jöttek vissza. Semmi sem mozgatta meg a szívüket. Gyülekezetekkel is megcsináltattam ezt a feladatot, hogy írják le azt, ami a lelküknek fájdalmat okoz, ahol szerintük tenni kellene valamit. Nagyon ritkán megtörtént, hogy valaki menekültet vagy éhezőt látott, de soha nem mondták még, hogy a szomszédságukban olyan emberek élnek, akik a pokol felé tartanak. Ez nem mozdítja meg a szívüket, ez nekik mindegy. Ha nem látjuk a világban való szenvedést, akkor Isten áldását sem észleljük.  

Ennek az igének a vigasztalás az ígérete. A Szentlélek, a Vigasztaló a misszió Ura. Misszió azóta van, hogy a Szentlélek kitöltetett. A Szentlélek hiánya az életünkben egyenlő a misszió hiányával. Ezt mondja Jézus a Szentlélek munkájáról: „Amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság, és mi az ítélet”. Ha meg akarjuk győzni az embereket a bűnről és az igazságról, akkor szükségünk van a Szentlélekre. Ne higgyük, hogy az embereket az értelmükön keresztül meg lehet győzni téves cselekedeteikről. Isten Lelke térít meg és változtat meg, nem a bizonyságtevő vagy az igehirdető. Ha a lelkészek nem sírnak Isten előtt, akkor a nyájuk sem sír. 

Egy tanácsadó egyszer meglátott egy juhnyájat. Megkérdezte a pásztortól, hogyha meg tudja mondani, mennyi báránya van, ad-e neki belőle egyet. „Igen!” – mondta a pásztor. A szakértő elővette a számítógépét, majd megmondta a bárányok számát. „Igen, eltalálta!” –mondta a pásztor, és átadott neki egy állatot. Ezután a pásztor kérdezte meg tőle, hogyha megmondja neki, hogy mi a foglalkozása, visszakapja-e az állatát? „Igen!” – mondta az ember. „Ön egy gazdasági szakértő.” – mondta a pásztor. „Honnan tudod?” – kérdezte. „Mert számolni tud, de nem tudja megkülönböztetni a kutyát a báránytól. Adja vissza a juhászkutyámat!” 

Sok olyan pásztor is van, akik nem tudnak különbséget tenni a juhok és a kutyák között. Sok lelkész inkább teológus, mint pásztor, ismeri a könyveit, de nem gyászol, nem vérzik a szíve a népért, közben csodálkozik, hogy nem tudja az embereket megmozgatni. 

Hogyan kezdjük el a sírást? Jézus hogyan tette ezt? „Bejárta a városokat és a falvakat mind, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget. Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Ekkor így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás URát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Mt 9,35–38)

Az eredeti szövegben olyan szó áll itt, ami arra utal, hogy megindult, együttérzés járta át. Közel kell engednünk magunkhoz az emberek szenvedését. Ezért mondja Jézus, hogy nézzük meg ezeket a helyzeteket. Ha a gyülekezet az adott település lakóit, helyzetüket nem ismeri, akkor nem is fog felettük sírni. A gyülekezetnek azon a településen, ahol él, el kell végeznie az emberek helyzetének, a körülményeknek a feltérképezését (Az ún. kontextusanalízisről egy korábbi számban közreadott előadásban olvashatnak.) Ha valamit látni akarunk, oda kell mennünk, nem elég beszélni róla, vagy könyvből ismerni. 

A környezet kontextusanalízisét személyesen kell elvégezni. Ha filmben látunk valakit meghalni, vagy könyvben olvasunk egy idős nő haláláról, azon nem szoktunk sírni, de ha a nagymamánk hal meg, akkor szívből gyászolunk. A sírók ott születnek meg, ahol valóságos helyzettel találkoznak, az emberek valóságos fájdalmával. Gyülekezeteink, egyházaink már nincsenek igazán az emberek között, és ezért nem is sírnak. Ha köztük élnénk, akkor sírnánk, mert tudnánk, hogy mennyi szenvedésen mennek át. Isten a Szentlélek lényét ajándékozza a gyászolóknak, ezért tudnak erőt közvetíteni.

Néhány évvel ezelőtt meghívtak az amisokhoz. Ők egy körülbelül 200 000 főből álló protestáns közösség. Svájci mennoniták és anabaptisták voltak, de 1693-ban elszakadtak tőlük. A XVIII. században vándoroltak ki Európából Amerikába. Az amisok nem vezetnek autót, XVIII. századi öltözetben járnak. Arra kértek, hogy bátorítsam fel őket a misszióra, mert már régóta nem is beszélnek róla. A nagyjából ötszáz fős konferencián a legfiatalabb résztvevő is kb. hatvanöt éves volt. 

Amikor közéjük készültem, hozzájuk hasonló öltözetet vettem fel, és szakállt növesztettem. Megkérdeztem tőlük, hogy van az, hogy ők Amerikában élnek, de nem szenvednek együtt a néppel, elkülönülnek tőlük. „Kinek fáj az, ahogyan a városban az emberek élnek? Így nem lesz az emberből misszionárius. Először meg kell, hogy ismerjétek azt, ami a világban történik, menjetek ki közéjük és nézzétek meg az embereket!” – mondtam nekik. A következő napon elküldtem őket a városba, hogy nézelődjenek. Este több mint száz amis állt elő, könnyekkel a szemében. 

Egy évvel később Johannesburgban a repülőtéren egy kis emberke jelent meg előttem, látni lehetett rajta, hogy kicsit korosabb. Nem volt szakálla. Köszöntött és örömét fejezte ki, hogy találkoztunk. Nem emlékeztem rá, hogy hol láttam őt, ezért rákérdeztem. „New Yorkban találkoztunk tavaly, amis vagyok” – mondta. „Nem úgy néz ki.” – válaszoltam neki. „Hol a szakálla? Hol az öltözete? Mit csinál itt?” „Misszióban vagyok.” „Hány éves?” „Hetven.” – válaszolta. „Miért jött ide?” „Mert Isten küldött” – hangzott a válasz. Két órán keresztül mesélte a történeteket arról, hogy hogyan munkálkodott itt Isten. Feketékről beszélt, akik hitre jutottak, családokról, amik meggyógyultak, homoszexuális emberekről, akik megváltoztak. „Látod, mindez azért történt, mert egyszer igazán sírtam az emberek miatt. Csak azt sajnálom, hogy ez már idős koromban történt.” Ez az ember visszament Amerikába, és New Yorkban ébredés kezdődött. 

Közöttünk is történhetnek hasonló dolgok, vagy már történtek is. Boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak. 

DR. JOHANNES REIMER

A szerző a dél-afrikai egyetem németországi Ewersbach teológiai főiskolájának a missziológia professzora

Az áhítat Révfülöpön, az Ordass Lajos Oktatási Központban, 2015 júniusában tartott ökumenikus lelkészi, munkatársi konferencián hangzott el.