Végignézegetve a több száz képet, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Úgy véltem, ezek a művészi tökéllyel elkészített fotók vádló tükröt tartanak elém. Kedvetlenül állapítottam meg: teljesen képtelen lennék egy pohár vízen vagy két almán lenni egész délelőtt. Aztán eszembe jutott a tavaly hosszas vívódás után, ám annál nagyobb elhatározással megvett tízalkalmas edzőtermi bérletem is, amelynek érvényessége úgy járt le, hogy bizony volt még rajta egy-két fel nem használt rubrika. Azt pedig végképp kínosnak találtam, hogy még böjtben sem mindig azzal a gyakorisággal nyitom ki a Bibliámat, amilyenre valójában szükségem lenne…

Böjt. Már a szó maga is képes kudarcélményt kelteni, mert sokszor olyan elvárást jelenít meg – a lemondásét vagy a jelképesen magasra tett lécét –, amely emlékeztet akaratgyengeségemre vagy korlátaimra. Pedig jól tudom, ha legalább húsvét előtt végigcsinálnám a tisztulás általam választott módját, sokkal jobb lenne az életem.

Az angol nyelvben a kölcsönad (lend) ige múlt idejű alakja lent. Nagybetűvel írva (Lent) ugyanez böjtöt jelent. Nem vagyok nyelvész, nem tudom, hogy a két szó eredetét tekintve van-e közöttük bármiféle vallási alapú kapcsolat, de eljátszva a szavakkal be kell vallanom, az „angol böjt” közelebb áll hozzám.

Mi, magyarok sokszor erőn felül akarunk megfelelni. A negyvennapos böjtben talán különösen is, ezért is kedvetlenedünk el már a szó hallatán. Ezzel szemben az angol kifejezés mennyivel pozitívabb: ha végigcsináltam a böjtöt, akkor a meglévőmből – az időmből, az erőmből, a szokásaimból – valójában csak kölcsönadtam. Az Istennek, a családtagjaimnak, az engem körülvevő környezetemnek. S ezt végül mindig többszörösen kapom vissza. A to lend an ear kifejezés pedig szó szerint azt jelenti: „kölcsönadni egy fület”, azaz – az Oxford szótár magyarázata szerint – együttérzéssel, nagy odafigyeléssel meghallgatni valakit.

William Dyce skót festő 1860 körül készítette a Fájdalmak férfija (Man of Sorrows) című olajfestményét. Megragadó a kép, ahogy Jézus a pusztában egy kövön ül, és imádkozik. Az összekulcsolt kézről és a magába mélyedt arcról nem fájdalom vagy magány árad, hanem a Fiú és az Atya közötti meghitt kapcsolat. Szinte látom a láthatatlant: a fájdalmak férfija szavak nélkül elmondja az elmondhatatlant, az Atya pedig „kölcsönadja a fülét” mindehhez, együttérzéssel hallgatja szeretett fiát.

Erling Kagge norvég hegymászó és író a Csend a zaj korában – A világ kizárásának öröme című könyvében ír a Déli-sarkon található amerikai kutatóbázisról. Tudósok és karbantartók hosszú hónapokat szoktak itt kemény munkával eltölteni. Az egyik évben kilencvenkilencen ünnepelték a hó és jég birodalmában a karácsonyt, és az egyik kutató különös ajándékkal lepte meg társait. Még otthonról titokban elhozott köveket osztogatott szét közöttük. A munkatársak akkor már hónapok óta nem láttak követ, a hatás pedig döbbenetes volt. „Azon az estén mindenki csak ült, és csodálta a kavicsát. Szótlanul simogatták, méricskélték” – olvashatjuk a könyvben.

Valahogy így képzelem az ünnep előtti igazi böjtöt. Olyan lelki felkészülésnek gondolom, amelynek során ki-ki a saját jelképes pusztájában meghitt, harmonikus kapcsolatba kerül a Teremtőjével, ennek eredményeként pedig a böjti, azaz „kölcsönadott” idő végén egészen másképp látja még az addig talán értéktelennek tűnő kavicsokat is…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 11–12. számában jelent meg 2019. március 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.