Soha nem fogom elfelejteni azt a hangot. A templom csendjében egyszer csak megszólalt a kalapács… Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Hátborzongató és sírásra fakasztó volt mindhárom kalapácsütés. Érezni lehetett, ahogy egyre mélyebbre „verődik” akkor minden...

Teológus passiókörúton voltunk azon a nagyhéten. Nagyon régen történt, de az ütések még mindig a szívemben vannak. Nekem az egyik katona szerepe jutott. Gondoltam magamban, hogy ez a „csendes” szerep éppen jó lesz nekem… De jött a minden nap két-háromszor előadott passió „kör” „út”. Azért választottam szét a szavakat, mert minden nap ebből a körből egy személyes utam vezetett a passióhoz. Minden nap, többször, én fogtam meg a kalapácsot és én ütöttem háromszor… Csontig hatott minden egyes mozdulatom… Már erőm sem volt, hogy felemeljek valamit is a kezemmel… Egyre gyengébbek lettek az ütések… A könnycseppjeim hullottak inkább a keresztre, és azok vették át mindennek a súlyát: a fájdalmaim, a bűneim, az életem súlyát…
Azóta minden böjti napjaimon ezt hallom:

Atyám, két kezedben bátran sírhatok,
Fájdalmaim hordozod, tudom.
Ott fönn a kereszten, áldó két kezed,
Bűneimmel én szegeztem fel…

Tarts meg két kezedben, őrizz meg, Uram!
Oltalmadban rejtsd el sorsomat!

Érzem, hiszem és tudom, hogy megtart Ő azzal a két kezével, amit én szegeztem fel. Oltalmában rejtőzhetem. Megőriz mindentől és én mindezt meghálálni nem tudom…
Csak a keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. Minden keresztre nézésemkor ott látom a szögeket, de már csak azokat, mert Jézus feltámadt, valóban feltámadt! Ámen