Ingyenes. Úgy belém sajdul mindig ez a szó! Sok évvel ezelőtt egy fiatalokból verbuvált kórus kezdett el ingyenes koncerteket adni, és a hangzóanyagot is – akkor még magnókazetta volt – fizetség nélkül el lehetett vinni a műsor után. A kijáratnál állva hallottam, ahogyan egymás közt beszélnek róla az emberek: „Vigyünk egy marékkal. Hát ingyen van. Ha csak letörlöd, és felveszel rá mást, már akkor se jártál rosszul.”

Fájt nagyon. A fiatalok munkája, a sok gyakorlás, próbák hosszú sora, a rászánt idő, a költségek, az utazás ára és fáradalmai – ez volt a mögött az „ingyen” mögött. Mert semmi nincs ingyen. Legfeljebb valaki más fizette ki helyettem az árat. Most, a böjt idején újra belém sajdul egy dal szövege is: „Van kegyelem, mert Jézus vére értem folyt, / ingyen van, de drága volt.”

Itt vannak hát az ingyenes áhítatosfüzetek az asztalomon. Egy darabig rakosgatom őket. Nehezen veszem rá magam a szórólapozásra. Hideg van, fúj a szél, lenne más dolgom is. Nem nagyon hiszek a szórólapok meg az ilyen füzetecskék hitébresztő szerepében sem. Vagyis inkább kivételnek tekintem, mint természetes hatásnak, ha valaki ilyenektől indul el.

Telik az idő, kerülgetem a kupacot. Valaki ezen dolgozott. Összeállította, pénzt költött rá, elküldte. Imádkozott érte. Én is imádkozom érte. Legyen áldott, hogy megtette, amit tenni tudott!

X

Bánt ez a böjt is. Van egy betegségem, nekem nem nehéz nem enni. Időnként anynyira elhanyagolom magam, hogy már azt veszem csak észre, hogy fáj a fejem, szédülök, nem bírok figyelni. Akkor jut eszembe, hogy elmaradt a reggeli, az ebéd, a vacsora. Persze, ez még nem böjt, csak nem evés. De miről mondjak le akkor? Ez nem lenne tőlem böjt.

A családtagjaim viszont hűségesen böjtölnek. Ki a reggelit hagyja ki, ki a csokit, ki a képernyőt vonja meg magától tudatosan. Néha ezzel egészen egymás agyára is mennek. „Pont csokis sütit készítettél?” „Mondtam már, hogy nem nézek most filmet!” „Kértem, hogy ilyenkor ne tedd ki a sonkát a tányérom mellé!”

Én meg itt szerencsétlenkedem. Nem kísért különösebben a csoki, a számítógépről a munka jut eszembe. Szabadidőmben igyekszem pótolni az elmaradt alvásórákat, hogy ne legyek goromba és türelmetlen a családdal. Nekem az advent ideje a „tegyél többet” jegyében telik. A böjt az „érd be kevesebbel”. Miből kevesebbel? Nem találom a fogást most ezen a régi összefoglaló mondaton a magam számára. Miből lehetne kevesebb?

Imádkozom, hogy kevesebbet legyek türelmetlen, hogy többet tudjak adni a saját gyerekeimnek és a rám bízottaknak. Ámulva és hálásan fogadok minden pillanatot, amikor láthatom működni az Urat. Az idén talán inkább az a böjtöm jelmondata: „Értsd meg: semmit sem te teszel, mindent kapsz.” Elfogadom.

X

Egy este aztán nem bírom tovább nézni az asztalomon az ingyenes áhítatosfüzet-kupacot. Elindulok kiosztani. Két teljes utcán végig tervezek menni.

Itt most súlyos beteg van. Uram, áldd meg őket, segítsd őket, adj nekik erőt. Füzet bedobva. Ez a család babát vár. Őrizd meg a kicsit, készíts neki helyet a családban, és legyenek a tieid mindnyájan. Füzet. Ők nehezen győzik ellátni anyagilag az idős szülőket és a kamaszodó gyerekeket. Kísérd őket, tanácsold kegyelmesen. Füzet.

Ez a család a nagyfiuk függőségétől szenved. Istenem, adj megoldást, tegyél csodát. Indítsd el a gyógyulást, légy új élet forrása. Füzet. Az itt lakók kicsit nyitogatják a szívüket. Az óvodás gyerek be-bejön hittanórára. Vond őket magadhoz, Istenem. Hadd legyen láthatóvá előttük jóságod és szereteted. Segíts, hogy én se legyek ennek akadálya. Füzet. Itt ez a házaspár most vonult nyugdíjba. Bántja őket a hirtelen jött sok szabadidő. Nem találják a helyüket. Hadd találják meg a feladataikat, a nekik készített jót nálad és veled. Füzet.

Hogy a füzet hatott-e, nem tudom, de hogy végigimádkozhattam egy utcát, azt úgy éltem meg, mintha Istennel sétáltam volna egyet.

X

Persze maradt másnapra is. Most a kislányommal megyünk szórólapozni, azazhogy szórófüzetezni. Mellette nem éppen a csend a jellemző. Folyton csacsog, kérdez, mesél. Most is.

„Anya, mindenkinek dobsz be? És mi van, ha elkapnak?” Elmagyarázom, hogy ez nem levélbomba, szóval nem kell futni. És hogy Istenre mindenkinek szüksége van, úgyhogy ahova tudok, oda dobni fogok. Épp a mondat végére érek, amikor egy olyan ház elé érünk, ahol nagyon elutasítóak velünk évek óta. Hittanról rendszeresen elvitték haza a gyereket, hiába tanóra, aztán meg ki is íratták. Az összes meghívásra nemet mondanak. Időnként nem is köszönnek. Nem minden törést értek. Többek között ezt sem.

Az a nehéz, hogy a rengeteg elutasítás engem is meggyötör. Nincs már kedvem hívni őket. Majdhogynem lemondtam róluk. Sőt nem is nagyon vágyom a társaságukra pillanatnyilag. Megtorpanok. Csakhogy épp az előbb magyaráztam el a lányomnak, miért kap mindenki igei üzenettel teli füzetecskét. Most akkor mindenki kap, vagy mégsem? „…gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé…” (Mt 7,6) Megállunk egy pillanatra. Töprengek. Van-e jogom nekem eldönteni, hogy ők most éppen hol tartanak? És mi van, ha gyújtós lesz a missziós füzetecskéből? Kap-e mindenki? Szórok-e igét oda is, ahol talán köves talaj van?

Jó, hogy ezen a füzeten nincs rajta a nevünk. Ha nem vagyunk szimpatikusak, vagy más stílusban könnyebben juthatna el hozzájuk az ige, most esélyt kapnak. Igen, füzet ide is.

A kislányom bólint: „Anya, imádkoztam, hogy nekik is adj.”

X

A gyülekezetben konfirmáció lesz. Soha ennyire nem izgultam konfirmáción. Vagy mit is beszélek! Soha ennyire nem izgultunk konfirmáción. Nyolcvan fölötti nyugdíjas óvónő kérte, hogy vizsgázhasson. Tündéri néni, csak már elég feledékeny. Tudja is szegénykém, szégyenkezve kéri, hogy imádkozzunk érte, mert ő anynyira nehézfejű lett. Gyerekként a szüleitől másképpen tanulta meg a hitvallást. Az újat folyton eltéveszti, és ha izgulni is fog, attól tart, semmi nem jut majd eszébe. A Miatyánknak is folyton elfelejti a végét. Fél, nem szeretne megszégyenülni. De hitvallást akar tenni, mert fontosnak érzi. Elkezdődik az istentisztelet. Ének, imádság, ige. Végre előrehívják a mi konfirmandusunkat. Egész testében remeg. A gyülekezet nem ül a helyén, hanem izgalmában félig-meddig a pad fölött guggolva kuporog. A lelkész is látja a helyzetet. Úgyhogy igazi belevaló kérdéseket tesz föl a jelöltnek:

– Hiszel az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében? Hiszel-e?

Rövid csönd, egy kis könnytörölgetés, aztán a reszketeg válasz:

– Hiszek.

És így végigjutunk a hitvalláson hamarosan. Most jön az Úrtól tanult imádság.

A gyülekezet már levegőt sem vesz az izgalomtól. Az izzó percegése is hallatszik. „…mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.” Huh! „Ámen!” – zúgja a gyülekezet, aztán megkönnyebbült fészkelődés. Leülünk.

Az új gyülekezeti tag félénken hátramosolyog. A kórus meg – bár nem is ők következtek a megbeszélt rend szerint – elénekli az ároni áldást. Nem tökéletes, mert mindenki velünk brummogja, motyogja, próbálja – de gyönyörű. Felemelő pillanat. Csupa ilyen konfirmációt szeretnék.

X

Felkeresett egy hittanos gyerek apukája. A kicsi rettenetes mennyiségű meglepetés-csokitojást osztott szét az iskolában. A tanítónőnek gyanús lett a dolog. Egyeztettek, előszedték a gyereket, és elmentek együtt kifizetni a boltba, több mint tízezer forint volt. Az eladók még nem fedezték fel a hiányt. De amikor egyezették a leltárban szereplő mennyiséget a maradékkal, maguk is megdöbbentek. Ha nincs ez a becsületes apuka, ezt nekik kellett volna kifizetniük.

Együtt imádkozunk a gyerekért. Sikerüljön tanulnia az esetből, de meg se bélyegződjön. Ez egy faluban könnyen szélre sodorna egy fiatal életet. Titokban rendeződnek a dolgok. Négyszemközti beszélgetések, imák egyengetik a további utat.

Amikor hittanórán Jézus áldozatáról beszélgetünk, ő már komolyan, értőn mondja ki: kifizette helyettünk az árat.

Jó ránézni. Bizony, javunkra vált a nagy keserűség. Micsoda termés!

X

Lassan bennem is megérik a gondolat, hogy belefizessek az ingyenes füzeteket forgalmazó keresztény társaság munkájába. Ki tudja, az Úr mikor és hol tesz áldássá valamit? Bármit.

X

Ma kaptam egy gyönyörű színes képet egy hittanos kislánytól. Másodikos, de már hat éve ismerjük egymást. Sok-sok gyerektitkának vagyok ismerője. Már a leendő férjéért is imádkozott velem együtt. Nem lehet ezt elég korán elkezdeni.

Most a rajzot csodálom. Körben vidám emberek. Idős nénik, bácsik bottal, de fülig érő szájjal. Fiatalok és gyerekek, anyjuk karján kisbabák. Középen mi ketten állunk. A szőke, nagy szoknyás Timi néni feje fölött egy buborékban ez áll: „Isten megáldot!” Az alkotó tarka ruhás önábrázolása fölött pedig ez olvasható: „Remélem én is istennek dógozok!”

Remélem, én is Istennek dolgozom. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 15. számában jelent meg, 2017. április 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.