Drága Jézusom!
Rég beszélgettünk már egy jót. Olyan igazán kiadósat, amikor nem sietek, és nem kell néznem a belső órámat sem. Amikor lubickolhatok jelenlétedben. Hol szavakkal beszélgetve, hol a szavakon túl, amikor „csak” érinted a lelkemet: benned lélegzem és létezem. Korlátok nélkül.

Tudod, magamat sem értem. Nagyon szeretek veled így beszélgetve és lelkemet érintve imádkozni. Létezni a nagybetűs csendben. De mégis sokkal ritkábban teszem, mint ahogyan a lényem sóvárog utána. Most, ahogy gondolattá formálom ezt rajtad keresztül, azt juttatja eszembe, hogy valószínűleg túl sok mindent látok egyszerre. Rengeteg minden igényli a figyelmemet, és ezzel elvonja a tekintetemet rólad. A zajos forgatag miatt, marad a néma sóvárgás feléd.

De ez nem jó így! Segíts, hogy ne csak mondjam, de veled együtt meg is alkossam ezt a fontossági sorrendet! Segíts leegyszerűsíteni és odébb pakolni a kavalkádot! Segíts, hogy bárhogy villognak, zenélnek, sípolnak, szlogennel csábítanak, vagy felugró ablakkal támadnak, én mégis rád tudjak fókuszálni!

De ez önmagában még nem elég. Tudom jól. Ha ugyanis kiiktatom ezeket a tényezőket, mást látok meg. Olyat, aminél még a forgatag vibrálása is jobb: elrendezetlen ügyeim káosza. Egybeolvadva ragacsos múltam, súlyos jelenem és aggasztó, de mégis csalfa, vak jövőm. Ahogy ezekre nézek, hallom az emberi kapcsolataimból jól ismert, komoly mondatot: „Beszélnünk kell.” Az a kérdés, hogy vállalom-e ezt. Készen vagyok-e arra, hogy ha rád figyelek, és aktívan keresem a böjti csendet, akkor elkezdjük átdolgozni ezeket a szőnyeg alá söpört, talán még szunnyadó vulkánokat?

A válaszom megszületett. Hetek óta erre készülök. Most végre nem akarok lemaradni a jeruzsálemi úton. Nem akarok ottmaradni valamelyik kellemesnek ígérkező pihenőnél. Már nem csak a zarándokút folyamatát, a nagycsütörtöki elmélyülést vagy a nagypénteki fájdalmat akarom átélni. A nyitott sziklasír világomat átmosó, telt ürességét vágyom!

Add, hogy végig rád figyeljek! Ámen.