„A gonosz kívánságokat semmi más sem oltja ki, egyedül az égi harmat és az isteni kegyelem zápora. A böjtölés, a munka és a virrasztás mind szükségesek, de önmagukban nem elegendők.” (Luther Márton)

Önvizsgálat. Tudom-e magam kívülről szemlélni? Ki is vagyok valójában? Milyen jó és kevésbé jó dolgok vesznek körül? A böjti időszak alkalmas arra, hogy elcsendesedjünk, magunkba szálljunk, önvizsgálatot tartsunk. Ugyanakkor nagy a kísértés, hogy magunkat diagnosztizáljuk, és magunknak állítsuk fel a kórképet: majd én megmondom, hogy mi a helyzet, mi a bűnöm, mi az, amit meg kellene tartanom, és amit félre kellene söpörnöm az életemből. Az önvizsgálatból óvatlanul beleeshetünk abba a hibába, hogy önmagunkat akarjuk gyógyítani. Az öngyógyítás a saját igazságom, saját törvényem, a saját istenem megtartásából fakadhat: van elég erőm, bölcsességem, akaratom, hogy ellen álljak a gonosznak. A saját véleményem mindenek felett!

Pedig az ember az csak ember, Isten pedig (csak) Isten. Valóban így látjuk? Valóban elfogadjuk ezt? És feltehetjük a kérdést: mégis mennyi az önrész és mennyi Isten része abban, hogy minőségi önvizsgálatot tartsunk, hogy tisztábban lássuk magunkat? A mester és tanítvány rövid párbeszéde segíthet nekünk:

– Mit tehetek azért, hogy elnyerjem a világosságot? – kérdezte a tanítvány mesterét.
– Körülbelül annyit, amennyit azért tehetsz, hogy a Nap reggel felkeljen. – felelt a mester.
– De akkor mi haszna van a böjtnek? (és imának)
– Hogy biztosan ébren legyél, amikor a Nap felkel… – felelte a mester.

Igen, mi csupán ennyit tehetünk. De azt meg kell tennünk. Elfogadni, hinni Benne, ébernek maradni. Ha oda figyelünk Istenre, igéjére, és imában fordulunk hozzá, akkor meg fogjuk tudni különböztetni, mi az, ami csapdába csal minket, és mi az, ami életet ad nekünk.

„Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben” (Ef 6,10–11). Pál apostol itt két dologra mutat: először is, hogy Isten ereje segít nekünk ellenállni a gonosznak. Nélküle nincs esélyünk. Ugyanakkor az ember, a mi hozzájárulásunk is nélkülözhetetlen. Isten adja a fegyverzetet, de nekünk kell azt magunkra öltenünk. El kell fogadnunk, hogy nem a magunk erejében, okosságában, bölcsességében kell bíznunk, hanem az Úr Jézusban, aki meghalt értünk a kereszten, hogy életünk legyen. Ez a kegyelem. Ez árad ránk. Záporban. Isten a kísértéseink, kérdéseink, aggodalmaink közepette feltárja magát nekünk, és ránk adja fegyverzetét. Óvó szeretetét kínálja fel nekünk. Az igazi böjtölés Krisztusra mutat, a belső szobánkba hív, és Isten igéjére szegezi tekintetünket.